A My Chemical Romance sokaknak jelentette a tinédzserkort, az emo korszakot, a lázadást. Nekem nem 14 évesen jött el az MCR korszakom, hanem kicsit később, de szerintem bepótoltam mindent abban a néhány évben, amíg majdnem minden nap hallgattam valamit tőlük.
Első albumuk az I Brought You My Bullets, You Brought Me Your Love címmel jelent meg 2002-ben. Ez elég nyersre sikerült, Gerard lendületes vokál-screamjeivel együtt is csupán rétegzene volt, de azért megalapozta a karrierjüket, elindult a rajongás, még ha csak igen kis mértékben is. Erről az albumról talán ezt a dalt hallhatta legnagyobb valószínűséggel a többség:
Az emo és mainstream szcénában is sokkal szélesebb réteg ismerte meg őket a második lemez kapcsán (Three Cheers for Sweet Revenge). Szerintem ez az album akkora 10/10, amit a kétezres évek fekete szemceruzás engemsenkinemértmeg tinédzserei nem sokat láttak azóta sem. Lendületes, kicsit szívfacsaró, érzelmes, szép, lázadó, tombolós, ugrálós, éneklős. Zseni.
Ekkor már vitték a lemezeiket, mint a cukrot, egyre több fellépésük is volt, a műfajban teljesen alapnak számított, hogy mindenki ismeri őket.
Erről az albumról nehéz lenne kiemelni egyetlen dalt, mert egyszerűen hibátlan az egész, de beteszem ide, amivel a legjobban tudott azonosulni a kirekesztett, nem népszerű, elnyomott tinikorosztály:
“If you ever felt alone, rejected, confused, lost, anxious, wrong/ed, unclean, angry, ashamed, curious, used, be prepared to feel revenge. Feel the romance. My brutal Romance. My beautiful Romance. My Miserable Romance. My X-rated Romance. My Harleyquin Romance. My Innocent Romance. My Selfish Romance. My Pathetic Romance. My Chemical Romance.”
Himnuszom:
Ezután következett a The Black Parade album 2006-ban, aminek tavaly volt a 10. évfordulója. Ennek kapcsán a banda kitett facebookra és twitterre egy rejtélyes videót, amit látva a rajongók teljesen megőrültek, hogy reunion a láthatáron, de szó sem volt ilyesmiről sajnos, csupán az évforduló kapcsán adják ki újra a lemezt. A Black Parade egyébként szerintem méltó folytatása a Sweet Revenge-nek, kicsit kiforrottabb, és talán felnőttebb is. Borzasztó nagy siker lett, több millió eladással platina minősítést ért el. Rengeteg új rajongót szereztek, a kritikusok szerint az egész lemez egy "generation defining masterpiece".
Az album egy haldokló beteg utolsó napjait mutatja be, az utolsó gondolatait és a legszebb emlékeit, majd a véget, amikor eljön érte a halál egy fekete menet képében, ez maga a címadó dal klipje.
(A klipben maga a parade a new york-i ground zeron-n, vagyis a 9/11-es ikertornyok romjai között menetel, ezzel az áldozatok előtt tisztelegtek.)
4 évvel később 2010-ben jelent meg az együttes utolsó stúdióalbuma, a poposabb, vidámabb, felszabadultabb hangulatú Danger Days: The True Lives of the Fabulous Killjoy Kings, és jött el a killjoy-korszak. Legnagyobb slágerek az albumról az első single Na Na Na, a Bulletproof Heart, és a Sing, utóbbi szerintem az egyik legjobb daluk.
(And raise your voice / Every single time they try and shut your mouth)
A dalszövegeik, a zenéjük, minden, amit képviseltek -bármennyire is az emo réteg érezte magáénak a (sötétebb) dalokat-, valahogy mindegyikben ott a “fény”, a szövegekben, a zenében mindig ott van az a kis vidámabb dallam, amit elkapsz, ottvan az a “carry on”, a “keep running” és hogy mindig van kiút minden rosszból, és meg tudod csinálni. Szóval azzal mondjuk nem teljesen értek egyet, hogy ők pure emo, mert csak részben lett ez rásütve, igazából gyakorlatilag mindenkihez szóltak a dalaik.
Amikor bejelentették, hogy jönnek a Volt fesztiválra 2011-ben, nem volt kérdés, hogy ott kell lennem. Akkor nagyon sok együttest szerettem, akik ott felléptek, de ők voltak igazán az oka, hogy anyukámat kész tények elé állítottam: megvan a jegyem, megyek Sopronba. (Addig nem voltam ám ilyen kis lázadó, de az nem volt opció, hogy nem megyek, szóval cselekedtem kellett :). Egész nap az ő koncertjükre vártam, ki is festettük magunkat jó killjoyosra, befoglaltuk az első sort már órákkal a koncert előtt, de mindent megért. A setlist is tökéletes volt, és az élmény, hogy végre láthatom ŐKET…. még most is emlékszem, mennyire izgatott voltam, amikor végre felléptek a színpadra. Kiemelkedően meghatározó koncert volt számomra. A Ray Toro-tól kapott pengetőből készített nyakláncom volt évekig a legbecsesebb ékszerem. Ahogy gondolkodom néha magamban (igen, néha nincs jobb dolgom), hogy melyik mcr-t szerettem a legjobban, akkor elsőre mindig rávágnám, hogy a fekete inges, pirosas-feketésre sminkelt szemű, hosszúhajú, Sweet Revenge-s MCR-t, mert az az “igazi”,
Amikor bejelentették, hogy jönnek a Volt fesztiválra 2011-ben, nem volt kérdés, hogy ott kell lennem. Akkor nagyon sok együttest szerettem, akik ott felléptek, de ők voltak igazán az oka, hogy anyukámat kész tények elé állítottam: megvan a jegyem, megyek Sopronba. (Addig nem voltam ám ilyen kis lázadó, de az nem volt opció, hogy nem megyek, szóval cselekedtem kellett :). Egész nap az ő koncertjükre vártam, ki is festettük magunkat jó killjoyosra, befoglaltuk az első sort már órákkal a koncert előtt, de mindent megért. A setlist is tökéletes volt, és az élmény, hogy végre láthatom ŐKET…. még most is emlékszem, mennyire izgatott voltam, amikor végre felléptek a színpadra. Kiemelkedően meghatározó koncert volt számomra. A Ray Toro-tól kapott pengetőből készített nyakláncom volt évekig a legbecsesebb ékszerem. Ahogy gondolkodom néha magamban (igen, néha nincs jobb dolgom), hogy melyik mcr-t szerettem a legjobban, akkor elsőre mindig rávágnám, hogy a fekete inges, pirosas-feketésre sminkelt szemű, hosszúhajú, Sweet Revenge-s MCR-t, mert az az “igazi”,
de aztán meghallgatom a Black Parade albumot, és egyből a hidrogénezett hajú Gerard jut eszembe, a himnusz-szerű refrének, a fekete-fehérség, a menetelő zenekar egyenruha, és akkor éppen a Black Parade-s MCR az igazi számomra.
Aztán persze biztos-ami-biztos alapon elindítom a Danger Days-t, és amikor épp a Sing-et hallgatom (és “éneklem”), akkor a vörös hajú Gerard ugrik be neonszínű motoros szerkóban, és újra én vagyok a legnagyobb killjoy a világon. Nem tudnék kedvenc korszakot választani, mert mindegyiknek megvolt a maga varázsa, üzenete, hangulata, és mindegyiket másért szerettem.
Egyik legszebb daluk szerintem a Danger Days-ről a The Only Hope For Me Is You. Bár a dal nem csak erről szól, megemlékeznek benne a 2001-es tragédiáról is (9/11), amely után nem sokkal alakult meg az együttes.
(Where, where will we stand? / When all the lights go out Across these city streets / Where were you when All of the embers fell / I still remember there Covered in ash, Covered in glass, Covered in all my friends I still think of the bombs they built)
Mivel nem tudok kedvenc albumot sem választani, nemhogy dalt, ezért csak az “egyik” kedvencemet hagyom itt a végén: a refrént szerintem nem csak én éneklem teli torokból, akárhányszor meghallom :)
Egyik legszebb daluk szerintem a Danger Days-ről a The Only Hope For Me Is You. Bár a dal nem csak erről szól, megemlékeznek benne a 2001-es tragédiáról is (9/11), amely után nem sokkal alakult meg az együttes.
(Where, where will we stand? / When all the lights go out Across these city streets / Where were you when All of the embers fell / I still remember there Covered in ash, Covered in glass, Covered in all my friends I still think of the bombs they built)
Búcsúzóul egy rajongót idéznék, aki szépen megfogalmazta a lényeget: “MCR was never a band that could last forever, we knew this all along. But the idea, the music, is immortal.” Hiába oszlottak fel, a zenéjük örök. Bármikor meghallgathatjuk. Ahogyan én tettem az elmúlt 4 évben is, és teszem most napok óta 0-24-ben :)
update: ilyen fantasztikus minőségű képeket csináltam a 2011-es voltos koncertről, az akkori csoda téglaphone-ommal. Ilyenből kb 40-et. Igen büszke vagyok rájuk! :D
