Szétszedte az arénát a Foo Fighters- zseniális koncertet adtak hétfőn Budapesten!

Az egyik kedvenc együttesemről van szó, bár sajnos ez nem nagy szó, nálam a “kedvenc” az úgy az aktuális top 10, de a FF tényleg egy olyan igazi klasszik rockbanda, akik valahol a szívem csücske körül éldegéltek már a gimi óta, és mindig is rajta voltak a “mielőtt-meghalok-látnom-kell” listámon.

20 éve jártak Magyarországon utoljára, a mostani közönségnek jó része akkor még meg sem született, vagy nagyon fiatal volt. De most aztán bepótolták azt a 20 évet: egyszerűen fantasztikus koncertet adtak a magyar közönségnek! De ne szaladjunk annyira előre, kezdjük az elején.

Munka után indultam a Papp László Sportarénához, mint a közönség nagy része. Mire odaértem (7 előtt 10 perccel), már a metróbejáratig ért a sor. RHCP-n nem láttam ekkora tömeget, pedig az teltház volt. Kb 7 körül indult a beengedés (fél óra csúszással), de amikor megindult a sor, akkor nagyon hamar be is jutottunk. Szokásos táskaellenőrzés, motozás. Amikor végre bejutottam, egyből be is ültem a helyemre (108 szektor), hiszen nem volt sok kedvem kivárni a 25 méter hosszú sort a büfénél egy fröccsért cserébe.

Az előzenekar a God Damn nevű angol formáció volt, és kis késéssel léptek a színpadra, de egyből bele is csaptak a közepébe. A közönséggel kommunikálva nem nagyon hagyta el más a szájukat, mint a fuck, shit, és a thank you, de ez annyira nem is zavart. Az már kicsit jobban, hogy a hangosítás enyhén szólva is túl lett tolva: az első percben megbántam, hogy nem vittem füldugót. Eszméletlenül hangos volt, szinte már élvezhetetlen, bár maga a zene sem épp az én ízlésemhez passzolt. A számok elején még néhol felfedeztem valami dallamot, vagy esetleg ritmust a dobos zenéjében, de a dal felétől kezdve káosz volt minden szám (mondjuk nyilván nem véletlen, hanem ilyen a stílusuk). A dobost ettől függetlenül elismerem, mert zseniális volt, és az együttes másik két tagja is eszméletlenül pörgött a színpadon, de nekem a gitár hangszórónál való gerjesztése és percekig való nyúzása nem kielégítő zenei élmény.... A lelkesedésük, meg a bulihangulat, amit csináltak, valamennyire elviselhetővé tette azt a kb fél órát amíg zenéltek, de a zenéjük nem nyerte el a szívemet.

Viszonylag rövid időn belül átszerelték a színpadot (ezalatt az idő alatt is esélytelen volt bármelyik büfénél értelmes időben fröccshöz/sörhöz jutni), majd kiégtek a fények. Én kis naiv azt gondoltam, hogy az ülőszektorban majd mi ülni fogunk. Sosem tévedtem még ekkorát. Az első akkord felcsendülésekor egyszerre ugrott fel mindenki a helyéről, és indult be a tombolás az ülő szektorokban is. Igazából valószínűleg képtelen lettem volna magamtól ülve maradni, de szerencsére ezzel nem voltam egyedül.

Amikor Dave Grohl énekes felpattant a színpadra, és az “ARE YOU READY???? because I am!” felkiáltással a zenészekkel együtt bele is csapott a közepébe, az egész közönség megőrült. Elég erős kezdést vállaltak be: konkrétan az egyik leghíresebb számukkal, az Everlong-gal indították be a bulit. Egyből 110%-on volt a hangulat.

A közönségkedvenc dalok csak jöttek és jöttek, és mindezt olyan felszabadultan, jókedvűen és profin adták elő, hogy csak az “örömzenélés” szóra tudok gondolni. Látszott rajtuk, hogy rendkívül élvezik, amit csinálnak, és kimondottan imádták a magyar közönséget.

A setlist összeállítása egyszerűen hibátlan volt, minden “sláger”, amit bárki is kívánhatna, elhangzott: Learn To Fly, The Pretender, Everlong, Big Me, Walk: és még csak az első fél órában járunk. A magyar közönség 20 év várakozás után egy best-of dallistát kapott.

Dave a koncert elején kérdezte tőlünk, hogy mennyit játsszanak ma este, mivel rengeteg daluk van. Másfél órával kezdte, de a közönség óriási üdvrialgással “kialkudott” 2 óra tíz percet, amire megkapta az énekestől, hogy ennyivel is beéri? Dave Grohl végül kijelentette: addig játszanak nekünk, ameddig csak bírnak, elvégre neki nincs munkája, neki nem kell holnap korán kelnie. Végül majdnem két és fél órán át játszottak megállás nélkül. Megállás nélkül értsd: Dave a koncert végefelé azt mondta, most csinálhatnák azt is, ami nagyon divat, hogy lemennek, tapsolunk, ők meg visszajönnek még pár számot eljátszani. De nekik most nincs kedvük lemenni a színpadról, és ezt eljátszani, mert addig akarnak nekünk zenélni, amíg fizikailag már képtelenek folytatni. Látszott, hogy őszintén élvezi az egész estét, de az is tény, hogy nagyon hálás közönség voltunk.

A zenekar bemutatására külön ki kell térnem: a frontember szinte stand-up szerű kis blokkot csinált ebből a dologból: minden bemutatott tag után odaszúrt valami kis tréfás beszólást: például a billentyűs szólója után hozzátette, hogy ez mondjuk teljesen szükségtelen egy FF dalnál, de azért király, köszi. Chris gitárszólója után pedig megkérte, hogy most valami jót is játsszon, elvégre 20 éve voltak itt utoljára.

Dave Grohl, bár fantasztikus frontember, és tudja, hogy mi kell a közönségnek, nem egyedül vitte el a hátán a koncertet, a zenekar többi tagja is rengeteget tett hozzá az estéhez. Nem egyszerű háttérzenészek voltak, hanem szerves részei a produkciónak. A dobos Taylor Hawkins-t külön ki kell emelni: meglepően szuper hangja van, és dobolás mellett simán elénekelt úgy két dalt, hogy hiba nem volt benne.

A dalok között folyamatos volt a kommunikáció, többször is elhangzott, hogy már 20 éve nem jártak erre, de ez a mostani este kárpótol mindenkit: minket is, és őket is. Azt is hozzátette: lehet, hogy minden városba csak 20 évente kellene menniük, amit a közönség kinevetett/kifütyült, de Dave Grohl azt válaszolta: persze-persze, sok idő kivárni, de nézzétek meg, hogy mi az eredménye! Őrület! Folyamatosan viccelődött, és hálás közönség volt magának, ugyanis végig röhögött a saját poénjain, és ezzel nyilván mindenkinek jó hangulata volt, bár ezt maga a zene is biztosította volna. De a zenére rájött még az is, hogy fantasztikus hangulatot tud csinálni, nagyon kitett magáért: énekelt, gitározott, a színpad egyik végéből a másikba rohant percenként, hogy a közönség mindkét oldalát pörgesse, és úgy beszélt a több ezer összegyűlttel, mintha régi haverok lennénk.

A koncert zárásaként az utolsó dal előtt még egyszer utoljára elmondta, hogy sajnálja, hogy 20 évbe telt, hogy ismét Budapestre látogassanak, majd elkezdődött az utolsó szám: a Best of You-t olyan energiával énekelte, és akkora bulit csapott a közönség így a legvégén (is), hogy azt kell mondjam, egy tökéletes este tökéletes lezárása volt. Mindent megkaptam ezen a koncerten ettől az együttestől, amit vártam, és még többet is. Szívük-lelkük benne volt, és ezzel egészen felejthetetlen élményt adtak nekünk.

A nap, ami valószínű a legtöbb magyart vonzotta be: Novarock 3. nap (System of a Down, Prophets of Rage)

A harmadik nap (és a fesztivál) kétségkívül egyik legjobban várt együttese a System Of A Down volt, amire valószínűleg a magyar rajongók nagy része (már aki tehette) kijött. De ne szaladjunk ennyire előre.

A délutáni koncertek közül engem a Pierce The Veil érdekelt a legjobban. A 2016 novemberében a Dürer kertben adott majdnem teltházas koncertjük miatt szinte biztos voltam benne, hogy most is nagy buliban lesz részünk. Sajnos azonban ez most nem vált be, ugyanis a délután kb fél 6-kor kezdődő koncerten még nem volt az igazi a hangosítás. A dalokat inkább mi énekeltük, mint Vic Fuentes énekestől hallgattuk (mivel a mikrofonnal is voltak problémák), de sokszor nemhogy a dalok introjánál, de még az első versszak után is csak pislogtunk ki a fejünkből, hogy ez most melyik dal is lehet, mert a gitár torzított, és sokszor felismerhetetlen volt az elején a dal. A refrénnél általában azonban megindult a közönség ének is, így egész jó hangulat kerekedett kb a koncert felétől. Bár az együttes mindent megtett annak érdekében, hogy a közönség jól szórakozzon (legjobban Jaime Preciado pörgött 130%-on, de tőle ezt már szinte elvárjuk), én, mint aki már látta őket maximumon teljesíteni, állíthatom, hogy ennél sokkal többre képesek.

A System Of A Down koncertet a Prophets of Rage nevű szupergroup előzte meg. Az együttesben a Rage Against the Machine és Audioslave zenészei, valamint a Public Enemy és a Cypress Hill rapperei zenélnek együtt. Amikor az első számmal belecsaptak a húrok közé, elkezdett szemerkélni az eső, de az emberek láthatóan nem zavartatták magukat, sőt, szerintem kimondottan élvezték is, hogy már nem kell megküzdeni a porral.

A koncert eleinte nekem kicsit unalmasnak tűnt, de valószínű csak azért, mert nem ismertem őket túl jól, és mert nyűgös voltam az eső miatt. De amikor az esőt már elengedtem, és nem zavart, sokkal jobban kezdtem figyelni a zenére is, és be kell valljam, eléggé tetszett, amit hallok. A nevükhöz hűen nekem néhol mondjuk kissé már túl dühös volt ez a zene, de az tény, hogy a SOAD miatt gyülekező tömeget remekül elszórakoztatták a lendületes előadásukkal. A show közepén egy duett erejéig Serj Tankiant is felhívták a színpadra, akivel közösen előadtak egy dalt a nemrég elhunyt Chris Cornell emlékére, ez pedig remek ízelítőt volt abból, mire is számíthatunk az énekestől az esti SOAD koncerten.

Az átszerelés alatt is egyre nagyobbra duzzadt a tömeg, akit láthatóan nem érdekelt a szemerkélő eső, azonban amikor jobban rákezdte, meglepő módon elég sokan mentek el. De tény, hogy még így is rengetegen voltunk, ráadásul mivel a SOAD nem jön Magyarországra (soha), ezért a tömeg igen nagy része valószínű magyar volt. Napközben legalábbis eszméletlenül sok SOAD pólós magyart láttam a fesztiválon sétálni, de erre számítani is lehetett. Szerencsére az átszerelés nem húzódott el, így nem kellett sokat várakozni.

A System Of A Down rajongótáborára nem lehet ráhúzni, hogy fiatalok, vagy főleg fiúk, vagy inkább rokkerek, hiszen igen vegyes közönség gyűlt össze, de magát a zenét sem lehet beskatulyázni: keverik benne a rock, a folk, a metál, és még sorolhatnánk, hiszen az ütemesebb dallamokra éneklő Serj Tankian hangja hallatán az opera szó is eszünkbe juthat. Az énekes minden kiénekelt hangba úgy teszi bele a lelkét, mintha az élete múlna rajta, de néhol még így is meg-megremeg, ami az egésznek egy plusz törékenységet, egy plusz szépséget ad. A semmivel és senkivel nem összehasonlítható hang a fűszere az egésznek. Néhol olyannyira éli bele magát az adott dalba, hogy teljesen kikapcsolja a külvilágot, és minden rezdülése arról az adott másodpercről szól, és semmi másról.

A zene, ami rengeteg mai felnőttnek játszott meghatározott szerepet a ‘90-es, 2000-es években, élőben is ugyanolyan elemi erővel üt, mint ahogyan azt elképzeltük. Azt gondoltam a koncert előtt, hogy megnézem, mert mégiscsak ki kell használni a lehetőséget, hogy láthatom őket, de a Chop Suey!-n kívül úgysem fogok mást ismerni, ugyanis magamtól nem nagyon hallgattam őket régebben. Igen nagyot tévedtem. A koncert során szinte minden harmadik számnak tudtam önfeledten énekelni a szövegét (vagy részleteit), hiszen sok olyan dal szivárgott be az életembe még a gimi során az osztálytársak hatására, amiről nem is tudtam, hogy System. A koncert során tehát rengeteg “aaaa hát én ezt ismerem” élményem volt, elhangzottak olyan közönségkedvencek, amikkel a nem éppen ősrajongónak számító koncertezőket is simán be lehetett rántani felfokozott hangulat ívébe, például az előbb említett Chop Suey!, Toxicity, Lonely Day, B.Y.O.B., Aerials, Sugar.

Az együttes kitett magáért, bár abszolút nem meglepő tény, hogy profik, hiszen nem ma kezdték, mégis, a közönség rendkívül hálásan fogadott minden egyes előadott számot. A dalok között nemigen kommunikáltak a rajongókkal, cserébe egy 30 dalos setlistet kaptunk a koncertre, és szerintem ezzel mindenki elégedett is volt. Bár egy ilyen hosszú koncertnél általában elkerülhetetlen, hogy a közönség hangulata néhol ne üljön le, de a SOAD a dalok ügyes összeválogatásával, a lehengerlő látványvilággal (folyamatos vetítések a háttérben, néhol szinte felzaklató, sokszor politikától sem mentes videókkal), végig fenntartotta a rajongók figyelmét.

A System Of A Down szívét-lelkét beletette ebbe a koncertbe, és ez abszolút átjött a közönségnek, akik így már nem reményvesztetten térnek haza, hogy sosem fogják élőben látni kedvenc bandájukat.

Tinédzserkori kedvencek és metalcore a maximumon: Novarock második nap

Miután kipihentük az első nap kellemes fáradalmait, csütörtökön délután ismét a fesztivál felé vettük az irányt.

A The Dillinger Escape Plan utolsó (búcsú)turnéja során látogatott el most a Novarockra (pontosabban a piros színpadra). Februárban Budapesten is játszott volna, azonban az együttest ért buszbalesett miatt elmaradt a magyarországi koncert, amit az eredeti helyszínen, az A38-on fognak pótolni augusztus 11-én. Az amerikai banda 1997-es megalakulása óta, vagyis 20 éve játszik kiemelt szerepet a metalcore szcénában, rengeteg fiatalabb együttes építkezik a mai napig az általuk kiépített/kialakított metalcore “alapokból”. Kicsit meglepő volt, hogy egy ekkora jelentőségű együttes egyik utolsó koncertjének időpontjául a délutáni matiné-hangulatú 15.50-et tűzték ki a szervezők, (és a műsoridő mindössze 8 dalra volt elegendő…), így többek között szerintem emiatt is az éppen ébredező/már inni kezdő novarock-közönség igen kis százaléka látogatott csak el erre a koncertre. Ha tippelnem kéne, kétezernél nem voltunk többen. Mi viszont, akik ottvoltunk, kiélveztük azt a durván háromnegyed órát, amit a TDEP kapott a Novarocktól, és méltóképpen búcsúztattuk el az egyik legnagyobb klasszikust a műfajban.

A soron következő koncertet az egyik kedvenc brit metalcore együttesem, az Architects adta. Kb tíz perces késés után kiálltak a színpadra, és bocsánatot kértek a késésért, de a buszuk lerobbant, és szó szerint akkor gördültek be a fesztiválra, így kértek még 10 percet tőlünk. Már több olyan koncerten is voltam, ahol nulla kommunikációval toltak a zenészek fél órás késéseket, szóval szerintem ez abszolút korrekt lépés volt, plusz tényleg nem tehettek a dologról, látszott rajtuk, hogy nagyon gyorsan pakolják fel a színpadot, el is mondták, hogy mindent megtesznek, hogy egyáltalán legyen koncert. Amikor viszont (kb 25 perces csúszással) felálltak a színpadra, már az első számmal sikerült feledtetni a késés okozta kissé keserű szájízt. A szinte már szokásosnak mondható Nihilist című számmal kezdtek, vagyis inkább robbantak be, ami a 2016-os (egyébként remek fogadtatású, szerintem 10/10-es album) All Our Gods Have Abandoned Us című lemez egyik legnagyobb “slágere” (már ha szabad ilyet írni egy metalcore banda esetében). A koncert kezdés mindenféle köszönés nélkül egyből a “We are beggars // We are so f-cking weak” screammel kezdődött, és a közönség azonnal felvette a ritmust. Bár a circle pithez jó alapot adó zenét játszó banda igazán lendületesen, és magával ragadó energiával tolta a koncertet, a hangosítópult környékén, ahol mi álltunk, nem tapasztaltunk semmiféle pogót, az emberek inkább csak bólogatva hallgatták a zenét, minthogy tomboltak volna rá (kivéve azt a 10 embert, akinek teljesen mindegy, hol van, és milyen zenét hall, akkor is ököllel üti a másikat “buli van” címszóval). A közönség kitartóan megvárta a késéssel együtt is a koncertet, és hálásan fogadott minden eljátszott dalt, amit az együttes nem győzött megköszönni. Tény, hogy az Architects-nek kimondottan jó kapcsolata van a rajongóival, ez abszolút lejött ezen a koncerten is. A késés miatt sajnos igen rövid, de annál élvezetesebb koncert zárásaként a szintén majdhogynem megszokott Gone With The Wind hangzott el, amit a tavaly elhunyt egyik alapítótagért (aki egyben a dobos, Dan testvére), Tom Searle-ért ajánlottak fel (az albumra a dalszövegek jó részét még ő írta meg előre). Amikor a dal elérkezett az egyik igencsak érzelmekkel teli részhez, Sam Carter énekes hangja el- elcsuklott, látszólag alíg bírta visszatartani a könnyeit, de a közönség vele együtt énekelve tette fel a koronát erre a dalra. (“A sickness with no remedy, except the ones inside of me // You ever wonder how deep you can sink into nothing at all?”)

Mindent összevetve nem kellett csalódni most sem az Architectsben, a banda eszméletlen energiát sugárzott, és legalább olyan profi volt, mint ahogyan azt az eddigi koncertjeiken megszoktuk tőlük. Legközelebb augusztus 15-én láthatjuk őket Magyarországon a The Amity Affliction-nel, és a While She Sleeps-sel karöltve.

Bár első nap megszokhattuk, hogy se üdítőt, se fröccsöt nem kapni, ásványvizet 4,6 euróért, sört pedig 4,5 euróért viszont annál inkább, azért körülnéztünk a kajapultoknál is, hátha nagyobb a választék. Sajnos nem volt az, néhány egytálétel, lángos, sültkrumpli és kolbász közül lehetett választani, ha megéhezett az ember, de ez nem szegi kedvét egy régóta fesztiválozó arcnak: azt esszük, ami van. (Finomnak egyébként finom volt a kiválasztott kolbász mustárral).

A következő koncert, amire ellátogattunk, a Good Charlotte volt, akik a kék színpadon léptek fel. Nekem ez az együttes nagyrészt kimaradt a tinikoromból, (inkább az esti főfellépő, a blink-182 és a Green Day volt jellemző nálam a gimiben), de az olyan slágereket, mint a The Anthem, vagy a Lifestyles of the Rich and Famous ha akartam se tudtam volna kikerülni. A koncerten többek között természetesen ezek is elhangzottak, de a legutóbbi albumról is hallhattunk pár számot (Youth Authority, 2016). Az album egyébként (nyilván) nem hozott akkora sikert, mint amikor berobbantak a skate-punk erába, de szerintem ettől függetlenül egészen jól összerakott kis lemez, amiben a régi stílusuk abszolút visszaköszön. A kommunikáció a közönséggel koncert közben kimondottan tetszett, látszott, hogy odafigyeltek arra, hogy folyamatosan fenntartsák a közönség figyelmét, ami néhány nem túl közismert dal során kissé lelankadt. A régebbi rajongók láthatóan élvezték a koncertet, és bár nem vagyok kimondottan nagy GC fan, a végére már egészen belejöttem én is a nosztalgikus hangulatba. A koncert végefelé elhangzott The Rivert például ugyanúgy végigüvöltöttem a zenekarral, mint az első soros 15 évesek.

A GC után már nem mentünk ki a tömegből, mert a második hullámtörőnél sikerült isteni helyre beállnunk, ahonnan tökéletesen ráláttunk a színpadra. Az átszerelés után (mikorra már be is sötétedett), kezdett a Pendulum, pontosabban 22.10 körül. A baráti társaságunk nagy részének a top 3 megnézendő koncertek közül ez volt az egyik, amit mondjuk nem csodálok így utólag. Engem a blink érdekelt, ezért álltam be A helyre, de a kezdés után rájöttem, hogy én már voltam Pendulum koncerten, és már akkor is meglepődtem, hogy mennyire sok számukat ismerem, és mennyire zseniális bulit tolnak élőben. A hangok, a színpadi jelenlét, a setlist, a hangzás: mind-mind végtelen profi volt. A közönség már régóta várt egy ilyen bulira, és nekem úgy tűnt, mindenki megkapta, amiért jött. A koncertet eszméletlenül lendületesen tolta le a banda, a közönség pedig szerintem remekül fogadta az egyébként hibátlanul végigzenélt showt.

Az esti nagykoncertet ezen a napon a blink-182 adta, akik éjfél körül kezdtek. Nekem ők voltak az egyik fő oka, hogy ellátogattam a fesztiválra: tizenévesen még a hifin bömböltettük a Take Off Your Pants and Jacket albumot nővéremmel, így rengetek emlék és érzés fog el, akárhányszor blinket hallgatok. Hozzá kell tenni azonban, hogy a nosztalgiázás nem az egyetlen oka volt, amiért látni akartam őket: a mai napig hallgatok blinket, szerintem a 2016-os California album (amit Grammyre is jelöltek) szintén zseniális lett. Hosszas várakozás után tehát végre eljött az alkalom, amikor élőben is láthattam őket.

Eleinte teljesen szürreális élmény volt a színpadon látni azokat, akiknek az ökörködéseivel és hülye videóival nőttem tinivé, de igen hamar rájöttem, hogy hiába öregedtek meg kissé, felnőni nem sikerült nekik azóta sem :) A kétezres évekből megismert trióból már csak ketten a banda tagjai (Travis Barker és Mark Hoppus), Tom DeLonge énekest kb két éve váltotta fel Matt Skiba.

A koncerten már az első daltól kezdve teljes eksztázisban voltam, de az együttes is rendkívül élvezte a showt: végig poénkodtak, bolondoztak, csinálták a fesztivált. A setlistről is csak jót mondhatok el, számomra egyszerűen tökéletes volt: sikerült úgy válogatni a dalokat, hogy a legnagyobb klasszikusok mellett az új albumot is népszerűsítsék, bár őszintén szólva nekem szinte minden dal kedvencnek számít. Én nem csak az All The Small Things-et vártam, hanem kimondottan élveztem a Californiáról hozott dalokat is, mert az egy igazi “blink-es” album lett (ami ráfért a bandára a 2011-es Neighborhoods után).

A színpadi kép is igen látványosra sikeredett: a koncert első felében egy óriási blink-182 logos zászló díszelgett (ami egyben a self-titled album borítója is), majd ezt váltotta fel a régebbi időkből ismert blink-es nyuszis zászló. A koncert alatt többször csaptak fel lángcsóvák, ment a füstgép, a konfetti, és a látványos fényjáték is, minden érzékünkre próbáltak hatni, amire csak tudtak.

Travis Barker önálló estjére szerintem többekkel azonnal befizetnénk, amit művelt a színpadon, az szavakkal nehezen leírható. Tátott szájjal lestük néha, ahogyan egy perc pihenő nélkül őrült tempóban, szinte lehetetlen gyorsasággal és profizmussal dobol. Mark ugyanúgy bohóckodott, mint ahogyan a 20 évvel ezelőtti koncertfelvételeken láthattuk, és úgy tűnt, hogy Matt is elég jól beilleszkedett a bandába, és felvette a ritmust. Nyilván nem ugyanolyan, mint amit megszoktunk a 2000-es évek elején Tommal, de a vele eltöltött utolsó években láthattuk, hogy egyszerűen már nem működik jól az a felállás, ezért őt el kellett engednie az együttesnek, és a rajongóknak is. Maga a koncert viszont az olyanoknak, akik hozzám hasonlóan tizenplusz éve várják a lehetőséget, hogy egyszer élőben is megnézzék egyik kedvenc tinikori punk bandájukat, egészen biztosan maradandó élmény volt.

Rendkívül felpörögve, csupa jó érzéssel feltöltekezve jöttem el aznap este a fesztiválról, azonnal az egyik legemlékezetesebb koncertélményemmé vált. Abszolút nem okoztak csalódást (bár a koncert elején Matt hangosításával akadtak gondok, de hamar felülkerekedtek/ felülkerekedtünk a dolgon), és tisztességesen végigénekeltem velük azt a másfél órát, amíg tolták a bulit. Ha lenne alkalmam megint elmenni blink-182 koncerte a közeljövőben, ez alapján a koncert alapján kérdés nélkül venném meg a jegyet rá.

"We don' owe anyone a fucking explanation"

Óriási magyar közönség, végtelen por, és remek koncertek: ilyen volt a Novarock Fesztivál első napja

A Novarock idei “tinikorunk kedvencei” lineupja igen sok embert vonzott be a fesztiválra. A headlinerek a skate-pop-punkos / rockos vonalból kerültek ki (kivéve a System of a Down, ami abszolút beskatulyázhatatlan zenét játszik), és a nosztalgikusabb irányvonalat képviselték, mindazonáltal nem idejemúlt, nyomott hangulatú haknis bulikat láttunk: minden zenekar a mai napig aktív, és óriási rajongótáborral rendelkező húzónév volt, és eszméletlen hangulatú koncerteket adtak.

Amit elöljáróban tudni kell a fesztiválról: kis túlzással az apróbetűs fellépők más országokban headlinerek. A Novarock híres arról, hogy a legnagyobb hangsúlyt a fellépőkre helyezi. Gondolhatnánk, hogy a fesztiválok többsége így van ezzel, azonban ha már egyszer is jártunk a Novarockon, akkor láthatjuk, hogy az összesen tippre kb. 200 kihelyezett toitoi wc, a néhány kajapult, pár vizesblokk, és egy óriáskerék mellett valóban minden pénz a nagy nevekre megy el. A fesztiválon szinte semmi infrastruktúra nincs: van egy nagy főút, ami a bejárattól elvisz minket a nagyszínpad köré épített party zónáig, azon belül van két nagyszínpad, meg egy kisebb, a party zónán kívül pedig van egy sátrazós kemping. Ennyi a fesztivál. Három színpad, sátortenger, és por. De ha elnézzük a lineup-ot, talán megbocsátjuk nekik, hogy a puszta közepére húzzák fel minden évben az egészet.

Ahogy sétáltunk be a fesztiválra szerda délután, úgy nőtt egyre nagyobbra velünk a tömeg is, amely sodródott befelé a party zóna felé. A kék színpadot céloztuk meg, hiszen engem minden este az ottani fellépők vonzottak igazán a fesztiválra.

Az este negyed tíztől koncertet adó Five Finger Death Punch utolsó néhány számát kaptuk csak el sajnos, viszont egy egyértelműen jó hangulatú közönséghez érkeztünk meg. Az amerikai heavy metal banda körül épp a fesztivál előtti néhány napban kerekedett egy kisebb botrány, ugyanis az énekes a hétfői koncertjükön bejelentette, hogy számára az volt az utolsó koncert. Ez igen váratlanul érte a rajongókat, de a Facebook-on keresztül megnyugtatták rajongóikat, hogy a koncertek nem maradnak el. (Később fellendültek olyan hírek is, mely szerint a mostmár ex-énekes rehabra megy). Az európai turnét az együttes a Bad Wolves énekesével, Tommy Vext-tel fejezi be.

Az átszerelést követően (kb 50 perc) lépett színpadra a fesztivál egyik igen nagy húzóneve, a Linkin Park. (A koncerten -és egyébként a fesztivál többi napján is- rengeteg magyar rajongó vett részt annak ellenére, hogy az együttes fellép a Volt fesztiválon is.)

A Linkin Park 2017-es One More Light című új lemeze a poposabb stílusa miatt sok rajongónál kiverte a biztosítékot, és a koncerten is rengetegen voltak/voltunk, akik az igazi régi slágereket várták a legjobban. Az újabb dalok közül egészen kedvelem mondjuk a Talking to myself-et, szóval szerintem ez elég jó, lendületes kezdésnek bizonyult, azonban az első fél órában egy kicsit úgy éreztem, hogy leül a hangulat. Bár összesen 3 dal hangzott el az új albumról, az igazán nagy slágereket az együttes a koncert második felére tartogatta. Elhangzott a Breaking The Habit, majd ezt követte a többi közönségkedvenc. Eljátszottak mindent, amire egy magamfajta best-of típusú rajongó vágyhat: In The End, Numb, Leave Out All The Rest, Bleed It Out, sőt, még a Crawling egy szál zongorával kísért verziója is elhangzott, igaz, ezt inkább a közönség énekelte, mint Chester Bennington.

A koncertet nem a látványvilág vitte el a hátán: volt egy kis füstgép, egy kis kékes megvilágítás, és két kijelző, de az egész nem volt meghatározó. Viszont a zene annál inkább tökéletes volt: Chester hangja hibátlanul szólt élőben is, teljes átéléssel adta elő a dalokat, és Mike Shinodával, valamint az együttes többi tagjával alkotott összhang említésre méltó volt, az egész előadásukról sugárzott a profizmus. Ahhoz képest, hogy sokan az új albumot a torkunkon letolni akaró bandát vártunk, a Linkin Park kitett magáért, és szerintem sokunk nevében mondhatom, hogy egy igazán emlékezetes, és élvezhető koncertet adtak.

A színpad kb fél órás átszerelése után kezdett zenélni a Fatboy Slim néven ismertté vált DJ, Norman Cook, akit szintén láthat a magyar közönség az idei Volt fesztiválon is. Erről a buliról viszont nem mondható el, hogy szegényes lett volna a látványvilág. A fényjáték és hangerő hatására nekem konkrétan fél óra után messzebb kellett mennem, mint ahol álltam, pedig az sem volt közel a hangfalakhoz. A show alatt egy percre sem ért minket kevesebb inger, mint a legnagyobb drop-oknál, nem volt a dalok között csendesebb, lassabb átvezetés, folyamatosan 110%-on kaptuk az arcunkba a rendkívül intenzív fényeket és hangot, emiatt számomra fél óránál tovább nem volt élvezhető az egész buli. Egyszerűen sok volt. A tömeg nagy része viszont láthatóan eszméletlenül jól szórakozott a buli legnagyobb részében. Egy idő után viszont, amikor már lementek a “pop”-slágerek, és elindult a keményebb szeletelés, és ez igen nagy néposzlató hatással bírt: a ténylegesen ütős, technosabb számok megérkezésével a dühöngők jó része kiürült, és csak az igazán elszántak maradtak bulizni a show végéig.

Mindent összevetve rendkívül intenzív első nap volt, nem kellett minket altatni, amikor hajnali négykor bedőltünk az ágyba….

folyt.köv.

Dolgok az elmúlt pár hétből :)

Május-júniusban történt néhány izgalmas dolog velem/velünk. (Úgy vettem észre magamon, hogy tömbösítem az élményeimet, és akkor jön rám a blogbejegyzés-írhatnék, amikor már rengeteg dolog történt.) Szóval most kicsit számba vettem az elmúlt időszakot.

Németország

Bandi apukája Németországban lakik néhány éve, és vízilabda-edzőként dolgozik, ami szerintem amúgy elég menő dolog :) már terveztük egy ideje, hogy meglátogatjuk kint, és most eljött az idő, szülinapja alkalmából kint töltöttünk Plauenben 6 napot. Ryanairrel egész jó áron szereztünk repjegyeket, valamint kinti kapcsolatai útján igen szuper szállásunk volt: Plauen legrégebbi szállójában laktunk. Csodás hangulata volt, valamint senki más nem volt rajtunk kívül az emeleten, miénk volt az egész szint a fürdővel és nappalival együtt :)

A kint töltött idő alatt ellátogattunk Bambergbe. Ez a város híres a jellegzetes füstös söréről, amit természetesen mi is megkóstoltunk. Olyan, mintha egy Jókai-féle bablevest kortyolgatnék, de zseniális :) Ja, és amikor Bamberg utcáin sétálgattunk, egész véletlen belefutottunk néhány barátunkba, úgyhogy megittunk közösen egy sört :)

Elmentünk Drezdába is, ami sokkal-sokkal szebb volt, mint amire számítottam! Lépten-nyomon csodálatos épületekbe botlottunk, templomok, kertek, szobrok. Alig győztem mindent befogadni, és fotózni! Imádtam, oda bármikor szívesen visszamennék!

Voltunk még termálfürdőben is, körbejártuk Plauent, ettünk finomakat különböző hangulatos kis éttermekben, és túráztunk Szász-Svájcban is.

Németországban készült képeimet felpakolgattam flickr-re, akit érdekel, itt fentvannak a kedvenceim :)

 

Gólyabál

Lakival rendezzük az idei VIK-es Gólyabált, erről most még nem nagyon tudok nyilatkozni, messze van még, de már nekiláttunk, és nagyon várjuk :)

Meló

Május 8-án kezdtem a Green Foxnál, mint office manager. Kicsit fárasztó, meg kell szokni a ritmust, és hogy mindig van tennivaló, de élvezem a pörgést nagyon. Szeretem az érzést, hogy hasznos, amit csinálok, és látom a haladást, amikor nekilátok a dolgoknak. Eszméletlen jófej a csapat, motiváló olyan emberekkel együtt dolgozni, akik szeretik, amit csinálnak, így nekem is több kedvem van bemenni reggel :) Szóval nagyon szeretem! :) #GreenFox

Költözés

Majdnem kifelejtettem a legnagyobb kínlódást májusból: költöznünk kellett, ugyanis az előző főbérlőnk úgy gondolta, hogy emelne, és irreális összeget szeretne tőlünk kérni azért a 40 nm-ért. Mi meg annyi pénzért, amit elkért volna tőlünk, inkább elköltöztünk egy nagyobb lakásba. Azóta láttuk, hogy a lakást még annál is drágábban hirdette meg, amennyit nekünk mondott, de még mindig nem tudta kiadni….Na mindegy, az új lakás nagyobb, másfél szobás, világos fürdőszobával. Itt egész jól elleszünk másfél évig, de azért már nagyon várom, hogy a sajátunkba költözhessünk….Jövőre isteni karácsonyi ajándék lenne.