Gyorsan elérkezett a negyedik, egyben utolsó napja a fesztiválnak. Kicsit borongós időre ébredtünk, reménykedve, hogy nem mossa el az eső (esetleg vihar) a várva-várt nagykoncerteket, de szerencsére ez nem következett be.
A délután igen korán (3 óra előtt) kezdő Rag’n’Bone Man (vagyis Rory Graham) az Architects-hez hasonlóan igen sokat késett, de mint utóbb kiderült, nekik is lerobbant busz miatt kellett kapkodva behangolniuk, és felpakolni a színpadra a felszerelést. Amikor a vokalistalány és a zenészek felmentek a színpadra, olyan érzés fogott el minket, hogy ez lesz az egyik legjobb koncert a fesztiválon. A brit énekes-dalszerző első önálló stúdióalbuma idén februárban jelent meg, és azonnal óriási visszhangot kapott. Ezt megelőzően több hip-hop előadó albumának munkálataiban is részt vett, azonban most jött el nála az idő, hogy teljesen a saját énekesi karrierjére koncentráljon.
A koncertre a délutáni órához, és az énekes Novarock lineup-ból való viszonylag kilógó stílusához képest nagyon sokan voltunk kíváncsiak. A szemerkélő eső nem vette el a kedvünket a koncertről, és milyen jól tettük, hogy megnéztük! A főleg soul stílusban utazó előadó hangja már az első dalnál meggyőzött minket arról, ez valami különleges lesz. A líraibb daloknál szabályosan elérzékenyültem, főleg a Skin című dalnál, ami amúgy a kedvencem az albumról, hiszen ezt akusztikusan adta elő. Olyan érzelmekkel teli előadás volt, hogy konkrétan megkönnyeztem, tippre nem voltam ezzel egyedül. Egy-egy poposabb slágernél meg is jegyezte, hogy most egy vidám dal következik, ami meglepő, mert ez amúgy nem jellemző rá. Annyira magával ragadó volt a hangja, az előadásmódja, hogy a metálbandák pólóit viselő közönség is tátott szájjal csodálta őt. Rag’n’Bone Man rendkívül alázatos zenész, aki minden dal után óriási mosollyal köszönte meg a megérdemelt tapsot, kimondottan szimpatikus személyiség volt, fantasztikus énekes és előadó. Az egyik legmeghatározóbb koncertet adta számomra a Novarockon. Szerintem igen hamar ki fogja nőni a délutáni idősávot, bármelyik fesztiválon simán elmehet headlinernek.
Az esti nagy nevek közül az első a Rancid volt, akik mostanában a Green Day-jel turnéznak. Az amerikai punk-rock együttes az elmúlt 25 évben az egyik legmeghatározóbb együttessé nőtte ki magát a műfajban. Bár annak ellenére, hogy rendkívül sokan gyűltünk össze, azért elég szellősen álltunk, így bőven volt hely tombolni, táncolni. A közönség elég hamar beindította a bulit, a hangosító pult előtt legalábbis remek hangulat volt. Néhány sráccal összehaverkodtunk, és elmondták, hogy mindenki legalább olyan régóta várta ezt a koncertet, mint én mondjuk az utánuk következő Green Day-t. A Rancid a fesztiválon egy 23 dalos setlisttel készült számunkra, ami jóval több volt, mint amire számítottam, így bár nem ismertem őket a koncert előtt, de a koncert végére meghozták a kedvemet hozzá, hogy később is hallgassam őket.
A kék színpad záróprodukciója a Green Day volt, akik egy majdnem 2,5 órás koncertre voltak kiírva (ezt végig is játszották). Kezdjük az elején: a blink-hez hasonlóan nekik sem sikerült érett felnőtté felnőni és megkomolyodni. Billie Joe Armstrong fantasztikus showman, aki már az első perctől kezdve egyértelművé tette, hogy számára az egyik legfontosabb a közönséggel való kontakt. Minden számot egy rövidebb-hosszabb felkonferálás előzőtt meg, valamint néhány közbeszúrt sztorival is színesítette a hangulatot. Mike és Tré Cool is abszolút ugyanolyan pörgéssel tolta végig a dalokat, mintha 20 évesek lennének, de a külsejükön már meglátszottak az elmúlt évek.
A dalok rendkívül el voltak nyújtva, a zenekar rengeteget jammelt, miközben BJA bohóckodott a színpadon, és szórakoztatta a közönséget, de mindezt úgy csinálták, hogy a közönség ne unja el magát. Folyamatosan pörgették a dolgot, rohangáltak a színpadon, léggitároztak, térdre borulva hajlongtak az egyiptomi maszkos szaxofonos előtt, és rajongókat hívogattak fel a színpadra.
Először felhívtak egy rajongót a színpadra, akitől még kiemelés előtt megkérdezte BJA, hogy ismeri-e a dalszöveget. Miután közösen elénekeltek egy refrént, a srác óriási hévvel vetette bele magát a tömegbe, és crowdsurfölt egy jót. A második felhívós történetnél is egy énekesre volt szükség: egy lány lett a szerencsés, aki gyorsan végigölelte az összes bandatagot, és a végén ő is crowdsurfölhetett egy óriásit. De harmadjára már egy gitárosra volt szüksége, akinek mindössze három akkordot kellett ismernie. Az első kiválasztott sajnos csődöt mondott, úgyhogy jött a következő kiszemelt, akinek ismét nem sikerült eljátszania a számot. De három a magyar igazság: a harmadik srác (élénk narancs/piros mohawkkal) már teljesítette a küldetést: az együttessel közösen eljátszott szám után életreszóló élményben lehetett része, ugyanis ha a közösen eljátszott dal nem lett volna elég, BJA a szám után odament hozzá, és azt mondta neki, hogy megtarthatja a gitárt. Mennyire fantasztikus gesztus!
A setlist mindössze 25 dalból állt, de a rengeteg közjátékkal, skandálással, közönségénekeltetéssel együtt végigtolták a két és fél órát. A koncert végén a visszataps után került sor az American Idiot-ra, amit még az is epekedve várt, aki amúgy a többi számukat is mind imádja. Utána a koronát az estére a Jesus of Suburbia tette fel, amit már mindenféle megszakítás nélkül úgy tolták le, ahogy azt kell.
Amikor levontult a zenekar a színpadról, azt gondoltuk, hogy vége a koncertnek, de BJA egy szál gitárral még megörvendeztetett minket két dallal: az Ordinary World, majd a Time Of Your Life tökéletes lezárása volt az estének.
Látszott rajtuk, hogy már nem először tolnak végig órákat a színpadon a fáradság legkisebb jele nélkül: vicces, színvonalas, élvezhető, pörgős, életreszóló élmény volt látni őket élőben.
