Vajon Budapestre is elér az Earthbound turné?

A brit metalcore szcéna egyik leggyorsabban feltörekvő együttese, az utóbbi években igencsak meghatározó Bury Tomorrow sorra jelenti be a 2017-es Earthbound turné állomásait, eddig még nincsen magyar helyszín a listán.

photo from facebook

Az eddig leginkább előzenekarként ismert együttes olyan bandák előtt játszott már, mint az Atreyu, August Burns Red, Killswitch Engage, Architects, Stick To Your Guns (csak néhány kiemelve), de játszottak már a Download fesztiválon is több tízezer ember előtt. A tavaszi turné során végre headlinerként térhetnek vissza a színpadra egy igencsak sűrű év után (2016 januárjában jött ki az új lemezük, és majdnem egész évben turnéztak más együttesekkel).

A 4. stúdiólemezük címét viselő koncertsorozat legtöbb állomása az Egyesült Királyságban lesz (8 koncert), de egyre több új helyszínt jelentenek be. A honlap szerint ellátogatnak majd Belgiumba, Hollandiába, Svájcba, de lesz 5 koncert Németországban is (a lista folyamatosan frissül). Legutóbbi látogatásuk során (11.01., Dürerkert, ITT olvashattok róla) amikor volt alkalmam beszélni az együttes tagjaival, azt mondták, nagyon valószínű, hogy 2017-ben jönnek majd vissza Magyarországra, (ekkor még nem volt bejelentve a turné), így sejtéseim szerint erre gondolhattak, legalábbis csak remélni tudom, hogy lesz egy budapesti  koncert is jövő tavasszal, ahol egy egészestés nagykoncertet hallhatunk tőlük.

A turnét beharangozó videót facebook oldalukon osztották meg.

Az együttes 2016-os Earthbound lemezéről 11.25-én jelent meg a 3. videoklip, a Cemetery című dalhoz.

Turnéállomásokról tájékozódni az együttes oldalán tudtok: http://www.burytomorrow.co/

Reménykedjünk! :)

20 év Placebo- koncert az arénában

Évfordulós turné ide vagy oda, a Placebo-tól láttam már jobb koncertet. Futógép-szerű, sterilen lenyomott koncert, bakik, néhol ingerült, ingadozó frontember- nem hoztak ki mindent magukból.

Már este 6-kor kígyózó sorok jelezték, hogy sokan kíváncsiak az együttes “20 Years of Placebo” elnevezésű turnéjára, mely 11.11-én ért el Budapestig. Mivel a Placebo az elmúlt években igencsak sűrűn járt Budapesten (eddig összesen 8-szor voltak itt, amire a koncerten Brian Molko úgy reagált, hogy többször kéne erre jönniük, aminek a közönség persze rettentően örült), így bármennyire is kecsegtetőnek tűnt az az ígéret, hogy az első album megjelenésének 20. évfordulóját ünneplő turné budapesti állomásán felcsendülnek majd régen nem hallott dalok is, sejteni lehetett, hogy közel sem fognak tudni teltházas bulit adni a Papp László Budapest Sportarénában. Amikor beléptem a küzdőtérre, valóban elkapott a déja vu érzés: ugyanúgy, mint 2010-ben, most is el volt kerítve az aréna egy kisebb része, így családias volt a hangulat azzal a kb 4 ezer emberrel, aki jelenvolt.

Előzenekarként a The Joy Formidable játszott, és kezdte el felpörgetni a közönséget. A wales-i alternatív rockot játszó trió néhol melankólikusabb, lassabb, egészen romantikus hangulatú, néhol pörgősebb dalaival valóban jól indult az este, bár be kell vallanom, nem tettek rám mély benyomást. A kb fél órán át tartó koncert alatt a színpad előtt még csak néhány százan várakoztak, de a koncert végére majdnem teljesen megtelt az aréne (fele).

20.50-kor, meglepően pontosan kezdődött el a koncert. Bár élőben nem hangzott el az együttes egyik leghíresebb dala, de kezdésnek tökéletes bemelegítő volt felvételről az Every You, Every Me a háttérben játszódó videóval együtt. Amikor felléptek a színpadra, hangos üdvrialgás fogadta őket. A koncertet a Pure Morning-gal indították, így már az első dalnál óriási nosztalgia hullámok fogtak el, és mivel magamat is meglepve előre megnéztem a setlistet, tudtam, hogy ehhez hasonlóan régi és kedvenc dalokat is hallani fogok.

A koncerten elhangzottak a régi nagy slágerek, úgy mint a Space Monkey, a 20 years, a Nancy Boy, vagy a The Bitter End. Sokan hiányoltak még néhány dalt, (én is), de egy több mint 20 éve aktív zenekar 7 stúdiólemezéről és EP-iről igencsak nehéz összerakni egy olyan listát, ami minden kívánságot kielégít. Úgy gondolom, így is egy majdnem tökéletes setlisttel érkeztek hozzánk, és szépen szemezgettek a régebbi albumokról, ugyanakkor elhangzottak újabb dalok is, például a nemrég megjelent Jesus’ Son, a Loud Like Love, az Exit Wounds vagy a Too Many Friends. A koncert első felében túlnyomó többségben voltak a depresszív, életről-lejövős dalok, ami egyébként várható volt, hiszen a régebbi számokért jöttünk, és azok között pedig bőven található ilyen, de mégis néha kicsit soknak éreztem, legalábbis akkor ott egymás után. (Részletes dallista ITT található).

Ennek a blokknak a végén közölte is Brian, hogy vége van a depressziós résznek, és kicsit pörögjünk fel, elvégre ez az ő szülinapi bulijuk, ami a For What It’s Worth-el sikerült is.

A zenekar alapítói közül már csak Brian Molko frontember és Stefan Olsdal basszusgitáros tagja most is a Placebonak. A 2015-ben kilépett Steve Forrest-et helyettesítő dobos, Matt Lunn, a sessionzenészek, és az évek óta minden turnén állandó hegedűs-billentyűs Fiona Brice is rendkívül profi zenészek, megvolt a kellő összhang. (Steve Forrest nekem egyébként kicsit hiányzott, a belőle áradó energia és lendület sokat színesített egy-egy koncerten, és bár az új dobos, Matt Lunn is hiba nélkül játszott, Steve Forrest nem az a fajta zenész, akinek a kilépése nem érződik meg).

A színpadkép igencsak minimál volt, nem a konfetti-tűzijáték-füstgép kombináció az, ami rájuk jellemző, így szokás szerint néhány kivetítőn mentek hátul a videók, főleg élőképben a zenészekről, de látható volt Dawid Bowie is (aki még pályafutásuk elején felkarolta őket, előzenekaraként turnéztak vele, és utána is szoros volt a barátság a zenész és a Placebo között), valamint egy kis politizálás is belefért (az új amerikai elnök arca a cigarettásdobozon, villogó “káros az egészségre” felirattal).

A közönséggel nem volt baj, a főleg fiatalokból álló hallgatóság kívülről fújta az összes dalszöveget, és rendkívül hálásan fogadta a régi kedvenceket és az újabb dalokat is. Az együttessel (leginkább Brian Molko-val) kapcsolatban viszont már merültek fel bennem negatív érzések. Olyan volt számomra, mintha kötelezőnek érezné, hogy játsszon, mintha ez már csak egy munka lenne neki, amiből megél. Stefan próbált mindent megtenni, hogy élvezetes legyen számunkra a show, viszont aki ismeri Brian-t (lásd többször volt már koncerten, és látta, hogy hogyan viselkedik, és milyen szokott lenni), az láthatta rajta az első perctől, hogy nem józan. Ezt a túlzott nyitottság, csacsogás, poénkodás, heves gesztikulációk, és arckifejezések tették ezt számomra egyértelművé, mivel ezek nagyon idegenek tőle. Néhány hete az első turnéállomáson a második dal után le kellett vinni a színpadról, és el is maradt a koncert, pedig akkor is ugyanazt csinálta mint most (a hivatalos közlemény szerint a turné elején állítólag új gyógyszereket kapott, amiknek néha nem várt mellékhatásai vannak….). Most nem kellett levinni a színpadról, bár a sztorizgatásoknál és a poénkodásoknál már többször éreztem magam kínosan, valamint néhány dal közben olyan fájdalom ült ki az arcára, hogy nem csak én féltem attól, hogy összeesik. Sztorizgatós perceiben elmondta, hogy vett egy új bakancsot, ami nem kényelmes, ezért lecseréli, és próbálta arra fogni, hogy tántorgott, és ki is jelentette, hogy tök józan, ami nálam csak olaj volt a tűzre. Nekem óriási csalódás volt ilyen állapotban látni az egyik kedvenc együttesem énekesét. Egy idő után azért tudtam ismét élvezni a koncertet, mert hálistennek Briannak ebből semmi nem érződött a hangján.

Mindent összevetve hiába volt megismételhetetlen a dallista, hiába volt szuper a közönség és a zenészek, Brian a saját rajongóit vette semmibe, amikor úgy gondolta, hogy máshogy nem tud színpadra állni, csak ha betol valamit előtte. A többi zenész profizmusa és a közönség mentette meg valamennyire az estét, bár sajnos a több hónapja várt koncerten a régi kedvenceimet nem tudtam igazán élvezni. Csalódás volt. Mintha elfogyott volna a lendület, ami vitte őt előre, de még mindig kötelező lenne csinálnia….Látszik, hogy nem élvezi már úgy, mint régen, de remélem ez változni fog. Remélem, hogy bármilyen mélypontja is van most az életében, kilábal belőle. Ha viszont nem tud turnézás közben a saját fizikai és mentális egészségével foglalkozni, akkor belátja, hogy semmivel nem tesz többet a rajongóiért, hogyha így áll ki eléjük, sőt….

Én várom őket vissza Budapestre, és reménykedem benne, hogy nem kell legközelebb ehhez hasonlókat tapasztalnom, hiszen határozottan kijelenthetem, hogy ennél ők sokkal többre képesek!

(saját fotók)

A “Miért lett elegem a SOTE-ból” cikkem utórezgései

Klenk Rita: 90 nap a Mentők között

Rengeteg kommentet, megosztást és facebook üzenetet kaptam azzal a blogbejegyzésemmel kapcsolatban, amiben leírtam, hogy végül mitől sokalltam be a Semmelweis Egyetem mentőtiszt szakán, és hagytam ott a sulit a diploma kapujában. (Itt olvasható.)

Meglepődtem, hogy mennyire gyorsan elterjedt. 3 nap alatt elolvasták 40 ezren, és azóta is látom, hogy folyamatosan nő ez a szám. (Lehet, csak a címe kapott el sok embert, akik azonosulni tudtak a témával, hiszen ahogy a visszajelzésekből láttam, nem csak a mentőtiszt szakirányon ilyen a helyzet, és nem is csak a SE-n.)

Most kicsit talán lenyugodtam és összeszedtem a gondolataimat legalább annyira, hogy tudjak írni egy bejegyzést, válaszként a kapott feedbackekre.

Először is megnyugtató és nyugtalanító is egyben, hogy mennyire nem vagyok ezzel a helyzettel egyedül. A visszajelzések alapján nem(csak) én vagyok ehhez kevés, gyenge, buta, vagy nincs elég kitartásom, akaraterőm, stb. Rengeteg levelet kaptam, amik lényegében ugyanazt tartalmazták: “én is ugyanezt érzem/éreztem”. Bár eddig sem gondoltam magam kevesebbnek azért, mert nem végeztem el a szakot, mégis egyértelművé vált, hogy sokan küzdöttetek/küzdötök ugyanezekkel a problémákkal. Azzal, hogy az utolsó félévben gyakorlatilag az evésről vagy az alvásról le kell mondanod, hogy az oktatók rettentően lekezelőek, nem segítőkészek, a gyakorlatok kevesek, a szimulációk nem élethűek, stb. ezek szerint nem csak rám voltak jócskán nagyobb hatással, mint kellene. De a visszajelzések alapján sajnos nem csak én hagytam már ott az egyetemet, nem csak én keresek új életcélokat, miután kb 10 évig minden erőmmel az egészségügy felé hajtottam magam.

Köszönöm a rengeteg bíztató levelet, hogy ne adjam fel, próbáljam meg mégegyszer, ha már ennyi időt és energiát beleöltem, stb, de nem fogok tovább küzdeni ezért. Senki nem tud olyat mondani ezzel a témával kapcsolatban, amit ne mondtam volna már el saját magamnak százszor. A döntésem végleges. Előre nézek, és csak előre.

Sokan írtátok le a saját történeteteket, egészen elszomorító egyik-másik… akik még tanulnak ezen a szakon: sok sikert és kitartást kívánok mindenkinek, remélem összejön, amit szeretnétek elérni!

Természetesen kaptam negatív kommenteket is. Ezekre néhány szóban reagálva, és kiegészítve saját mondanivalómat az előző cikkem kapcsán:

Azok, akiknek a kommentjéből érződött, hogy nem erre a szakirányra jártak: elismerem, borzasztóan nehéz lehet, amikor nincsen kire támaszkodni, és élesben kell azonnal cselekedni. Hogy borzasztóan nagy tudás és talpraesettség kell ahhoz, hogy gyorsan, és helyesen döntsünk. Elismerem, hogy az egyetemi szimulációk soha nem lesznek olyanok, mint amilyen érzés a való életben a valós betegekkel/betegekért dolgozni. Hogyha a tanárokat nem tudom elviselni, akkor ilyen mimózalélekkel nem vagyok mentőtisztnek való. Elolvastam minden kommentet, és megértem, hogy aki nem a Semmelweisre járt, az nem feltétlenül érzi át, hogy ez a sok dolog összeadódik, és a (sokadik) államvizsga után egyszerűen csak elszakad az utolsó cérnaszál. Próbáltam tárgyilagosan nézni a helyzetet, és elolvasni, amit írtam, és megértem, hogy aki ezt nem élte át, annak valóban túlzó lehet a cikk. De sajnos sokmindent még mindig nem értek.

1. Ha a személyiségem teljes mértékben alkalmatlan arra, hogy mentőtisztként dolgozzak, akkor hogyan sikerült eddig helytállnom a kórházakban, a helyszínen? Tudom, hogy ez sem tökéletesen életszerű érv, hiszen ha egyedül vonulnék ki diplomával a kezemben, nem lenne mögöttem senki, akire vészhelyzetben támaszkodhatok. Nem erről van szó. Egyszerűen eddig úgy érzem, bizonyítottam a gyakorlatban, nem blokkolok le a helyszínen, talpraesett vagyok, és gyorsan tudok dönteni. Ha bármi nincsen meg bennem, ami egy mentőtiszthez kell: voltak a cikkben említett csoportterápiás óráink, pszichológia órák, a tanáraink egészen kis csoportoknak tartottak gyakorlatot, néhány év alatt szerintem kiismertek annyira minket az oktatóink, hogy tudják, hogy ki alkalmas rá, és ki nem. Miért nem beszélgettek el soha ezekről a dolgokról a diákokkal? Szóródtunk ki annyian, hogy ne legyenek ezek olyan hosszas beszélgetések. Ha viszont nem az ő dolguk, akkor kinek a dolga, hogy megmondja, hogy -nem szakmailag, hanem- EMBERILEG rátermettek vagyunk-e? Hogy a személyiségünk megfelelő-e ahhoz, hogy bírjuk, és hogy jól csináljuk ezt a hivatást. Ha én elhatároztam magamban, hogy képes vagyok rá, és mindent megteszek érte, akkor a személyiségbeli hiányosságaimat a szakembereknek kell látnia. Én nem láttam, úgy gondoltam, hogy emberileg rátermett vagyok, ha nem lennék, hamarabb abbahagytam volna az egyetemet. Szerintem nem ezzel a részével volt gond, bár ki tudja, sajnos nem nagyon kapunk őszinte feedbacket ebben a témában, soha nem fog olyat mondani egy oktató, hogy "maga nem alkalmas erre a pályára", mégha magában ezt is gondolja, és eldönti, hogyha rajta múlik, ez a diák sosem kap diplomát...
2. Ha a tudásom nem elégséges, hogyan jutottam el 4 év alatt az államvizsgáig? Csúszás nélkül, tárgy elbukása nélkül úgy, hogy többször kaptam tanulmányi ösztöndíjat. Ha valóban ennyire hülye lennék, hogy a nem elégséges tudásom miatt az államvizsgán azt mondják, hogy nem mernek kiengedni engem mentőzni, akkor miért jutottam el egyáltalán az államvizsgáig? Az, hogy abszolváltam, és minden elméleti és gyakorlati vizsgán megfeleltem, azt hitette el velem, hogy mindent megtanultam, amit itt tanítanak, hogy a tudásom megfelelő ahhoz, hogy elmehessek államvizsgázni. Ahhoz viszont már nem elegendő, hogy diplomát is kapjak? Az államvizsgán már nem tanulunk (legalábbis nem kéne, hogy új dolgot tanuljunk), vagyis ott már csak bemutatni kéne mindazt, amit 4 év alatt tanultunk. Ha egyszer már megfeleltem minden vizsgán, akkor a diplomához kevés az a tudás, amit 4 év alatt itt felszedtem magamra? Ha elég ahhoz, hogy abszolváljak, de nem elég ahhoz, hogy diplomát szerezzek, akkor valami óriási szakadék van valahol az államvizsga környékén...

Ha a személyiségem vagy a tudásom nem elegendő, akkor a fent említettek alapján hamarabb kellett volna otthagynom az egyetemet, vagy kihullanom onnan. Ha viszont mással van probléma, akkor az oktatóimnak úgy érzem kötelessége lett volna elmondania, hogy miben fejlődhetnék, mitől lennék jobb, rátermett, alkalmas, mire figyeljek jobban...

Sajnos nem csak én vagyok ezzel így, akik évek óta az egészségügyben dolgoznak, és most a gyakorlat mellett új és sok elméleti tudást is magukra szedtek, nekik hogy létezik, hogy nincsen meg a diplomájuk? Van, aki 9-szer, 10-szer is eljön megakódra, és még mindig megbuktatják. Szerintem hogyha nem elégséges a tudásunk, akkor nem kellene eljutnunk az államvizsgáig. Jöjjön ez ki hamarabb, a 4 év során.

Akik abba kötöttek bele, hogy fizikailag rosszul voltam az államvizsgá(i)mon: a stressz bizony csodákra képes. Nem igazán tudja az ember befolyásolni azt, hogy hányingere legyen-e, ha a vizsga napján reggel felébred. Persze lehet tudatosan mondogatni magunknak, hogy ezt már megtanultuk, hogy most csak meg kell mutatni az oktatóinknak, amit tudunk, hogy ez csak egy vizsga. De ha csak ezen az egy vizsgán múlik, hogy diplomát kapok-e, és a bukási arány az elmúlt években is 80% körül van, akaratlanul is stresszelek/stresszeltem. Természetesen az életben is lesznek kivonuláskor stresszes szituációk, de nem gondolom logikusnak amiatt megbuktatni valakit, mert izgul az államvizsgáján (nem azt mondom, hogy ez történt, hanem hogy nyilvánvaló az izgalom, a stressz, az viszont már nem egészséges, hogyha -többek elmondása alapján- valaki nyugtatót szed, 3-szor hány vizsga előtt, vagy majdnem elájul). A tanárok pedig nem könnyítik meg nekünk ezt a helyzetet a vizsga elején elhangzó  “hajrá”-val, amikor a végén mosolyogva jönnek ki, és mennek el kávézni, amikor 80%-ot elkaszáltak. Láthatóan élvezik azt is, amikor az eredményre várva ülünk kékes-szürkés arcbőrrel. Fogalmam sincs mi van néhány oktatónak a fejében, vagy a lelkivilága miket rejt, de nem is szeretném megtudni. Elég volt ezt végignézni és átélni többször, nem csinálok hülyét/idegroncsot magamból. Ha nem feleltem meg, akkor nem feleltem meg. Remélem, az utánam következők hamarosan új tanárokat kapnak, esetleg valahol fent rájönnek, hogy a tantervre is ráférne egy kis ráncfelvarrás, és hogy az államvizsga/abszolválás kritériumait átgondolják majd, mert ezek az arányok nevetségesek.

Ha pedig bárki olyasmit gondolt/írt/mondott nekem, hogy ezek alapján nem vagyok mentőtisztnek való: nem kell aggódni, magam mögött hagytam azt az álmot, és már új céljaim vannak! :)

photo from pinterest

20 Years of Placebo turné

Placebo koncert Budapesten: Papp László Budapest Sportaréna, 2016.11.11.
photo from: http://recorder.blog.hu/

Az együttest Brian Molko és Stefan Olsdal alapította 1994-ben, ők még mindig oszlopos tagok, dobos-csere viszont már többször történt. Steve Hewitt után Steve Forrest-tel zenéltek együtt, de végül 2015-től már ő sem tagja a bandának.

Az 1996-os albummegjelenés után fedezte fel őket David Bowie, és hívta el magával turnézni, így az akkor még kibontakozóban lévő Placebo jelentős hírnévre tett szert. Szívszorító szerelmes dalok, szex, barátság, árulás, fájdalom- néhány szó ami egyből beugrik az embernek, ha a 90-es évek Placebo-jára gondol. A kezdei nyersebb hangzású, szókimondó, néhol egészen depressziós dalszövegek az elmúlt időszakban viszont sokkal pozitívabb hangzásba csaptak át, leginkább a Battle For The Sun-tól kezdve (2009). Brian elmondása szerint már egészen más dolgokon mennek keresztül, mások teszik őket boldogabbá, mint a kezdeti időkben, és mivel az együttes tagjai is átmentek változásokon, természetes, hogy a zenéjük is ezt fogja tükrözni.

Az ikonikus együttes októberben kezdte meg “20 Years Of Placebo” elnevezésű világkörüli turnéját. A koncertsorozattal első albumuk megjelenésének (Placebo, 1996) 20. évfordulóját ünneplik. Brian Molko így nyilatkozott a turnéról: “Maradjunk annyiban, hogy olyan dalok is lesznek a setlisten, amikre már megesküdtem, hogy soha többé nem játszom el. Úgy gondolom itt volt az ideje, hogy figyelembe vegyük, hogy a rajongóink mit szeretnének hallani. Rettentő türelmesek voltak velünk, mióta nem játsszuk a korai slágereinket. A 20. évfordulós turné remek alkalom, hogy most ezt tegyük. Ez lenne a célunk. Ezt a turnét most a rajongókért csináljuk, és persze egyben nekünk is egy jó alkalom arra, hogy visszatérjünk néhány korai időkből származó munkánkhoz. Szóval hogyha szeretnél élőben hallani olyan dalokat, mint a Pure Morning, vagy Nancy Boy, amiket már több, mint 10 éve nem játszottunk, akkor jobb, ha most eljössz az egyik koncertünkre! Természetesen tartogatunk meglepetéseket is.”

Budapesten 11.11-én, pénteken ad koncerter a ‘90-es évek egyik legmeghatározóbb, azóta is virágzó sikereknek örvendő ikonikus zenekara, a jelek szerint most is emlékezetes koncertre számíthatunk!

Jegyek kaphatók a Ticketpro oldalán! 

Zárszónak egy személyes kedvencem, remélem hallhatom majd pénteken.

Eszméletlenül erősre sikeredett a teltházas metalcore buli a Dürer Kertben

Már hónapok óta a november elsejét várja minden magyar metalcore rajongó, és nem kellett csalódniuk- mindhárom fellépő kirúgta a ház falait.

Az estét a Bury Tomorrow kezdte fél 8 körül. A brit együttes a januári Earthbound lemezéről játszott 4 dalt, és mellé még 2 régebbi közönségkedvenc-típusú szám is bekerült a rövid setlistbe, természetesen hozták a tőlük elvárt szintet. Jason Cameron hangja most is stúdióminőségben szólalt meg, a frontember, Daniel Winter-Bates pedig 110%-os lendülettel pörgött, és rántotta magával a tömeget. A hangulat az első perctől kezdve fantasztikus volt, akik eddig nem ismerték őket (a kérdés elhangzott 2 dal között, viszonylag kevesen voltak ilyenek), azok is egészen hamar felvették a ritmust, ami nem volt nehéz, hiszen szokásukhoz híven a maximumot nyújtották. A basszusgitáros Davyd Winter-Bates családi okok miatt ezen a turnén nem vesz részt (néhány hónapja született meg kislánya, és otthon van a családjával), helyette a gitáros Kristan Dawson egy régi barátja, Ryan Colwell ugrott be, akivel láthatóan megvolt az összhang. A koncertnek sajnos gyorsan vége lett, de mivel rendkívül közvetlenek, és a fizetett közönségtalálkozók a nagy ellenségeik, így koncert után most is, mint eddig mindig, a merch-nél voltak az est további részében fotózkodni a rajongókkal. Később megkérdeztem őket, és azt mondták, hogy valószínű 2017-ben visszatérnek Magyarországra egy olyan bulira, ahol ők lesznek A fellépők, így akinek hozzám hasonlóan fájt a szíve az elmúlt években, hogy előzenekarként csak keveset látja őket játszani Budapesten, annak kitartás, jövőre végre fél óránál is többet kapunk a zenéjükből! A koncert utolsó dala az album címét is adó Earthbound volt, amiről egyszer azt nyilatkozta az énekes, hogy az egész albumot ez a dal jellemzi a legjobban (nem véletlenül ez lett az első single az albumról) minden dalból van benne egy kicsi, és a hangzása olyan kompakt és annyira "egyben van", amire mindannyian azt tudták mondani, hogy pontosan ilyennek szerették volna az egész albumot.

Úgy tűnik, ők is élvezték a bulit:

Budapest could well be my favourite show of the year ! Absolutely insane 🙌🏻🙌🏻

— Daniel Winter-Bates (@DanBuryTomorrow) November 1, 2016

Good lord Budapest!!! That was so so good 😁😭

— Adam Jackson (@jackobt) November 1, 2016

Viszonylag rövid átszerelés után következett a Stick To Your Guns, akik szintén nagy hévvel robbantak be a színpadra. Eleinte kicsit sablonnak tűnt az egész, de néhány szám után sokkal jobban felpörögtek, és már kommunikáltak a közönséggel is, szóval nagyon hamar élvezhetővé vált. A nagyterem egyébként ekkor már teljesen tele volt, leghátul is alig lehetett elférni. Ennyit jelent a teltház egy zárt térben.

Az együttes az új EP-jéről, a Better Ash Than Dust-ról is játszott, amit a közönség kitörő lelkesedéssel fogadott, de természetesen elhangzottak a régebbi dalok is, amikre beindult középen a pogó, wall of death, circle pit és minden, ami megszokott egy ilyen koncerten.

A koncert végén az énekes megköszönte, hogy ennyien megnézték őket, majd elég hamar vissza is jött mégegyszer elmondani ugyanezt, hiszen a közönség nem akarta őket egyhamar elengedni, a “One more song!” skandálással is egyértelművé vált, amit már az este elején is megállapítottam a STYG pólókból: nagyon sokan jöttek kimondottan miattuk.

Mindkét vendégzenekar maximális profizmussal zenélt, igencsak kitettek magukért, hiszen mindenki jó hangulattal, felpörgetve várta az este főfellépőjét, és amikor elkezdték a koncertet, nem hagyott kétséget maga után, hogy miért tolnak a fiúk folyamatosan sold out bulikat.

Az Architects idén nyáron sajnos lemondta magyarországi koncertjét családi okok miatt (a Killswitch Engage - Atreyu - August Burns Red - Bury Tomorrow bulin léptek volna fel a Budapest Parkban), de most végre eljöttek, és egy eszméletlenül élvezetes bulit csináltak a Dürer Kertben. Bár idén februárban már jártak itt, de a Parkway Drive vendégzenekaraként ugyanúgy nem volt kielégítő hosszúságú az akkori durván fél órás setlist, mint most például a Bury Tomorrow műsorideje. A koncert első percétől kezdve egyértelmű volt, hogy rengetegen várnak erre a koncertre már jó ideje. A közönség átlagkorát nehezen lehetett belőni, szép számmal voltak egészen fiatal, tinédzser-korú, talpig feketébe öltözött rajongók, de a 30-as korosztály is képviseltette magát a klasszikus szakáll-szakadtnadrág-architects póló kombinációval.

Az All Our Gods Have Abandoned Us című új, 7. stúdióalbumukat népszerűsítő együttes európai turnéja során már a tizedik sold out bulit tolta le Budapesten, (a turné további állomásai közül jelenleg még további 3 is sold out, és a jegyek egyre csak fogynak), és láthatóan a lehető legtöbbet hozták ki magukból, tekintve, hogy most nagyon nehéz időszakon mennek keresztül. Az alapító testvérpáros egyik tagja ugyanis a nyáron hosszas betegség után elhunyt. Az együttes néhány lemondott koncert után végülis úgy döntött (vagy döntött helyettük a management), hogy az őszi turnét nem mondják le, így ezeket a koncerteket Tom Searle-ért ajánlották fel.

Záródalnak a Gone with the Wind-et választották, a közönség pedig egy emberként mozdult meg még egyszer utoljára az együttes egyik legnépszerűbb számára.

Remélem, hogy hamar visszajönnek Magyarországra, és ismét láthatom őket, fantasztikus zenekar, akik maximális odaadással zenélnek a rajongóiknak, hatalmas élményt adva nekik.

Thank you Budapest for screaming along so loud with us, we think some of you were possessed tonight! 👻📷: @edmasonphoto

A photo posted by Architects (@architects) on Nov 1, 2016 at 3:34pm PDT