A “Miért lett elegem a SOTE-ból” cikkem utórezgései

Klenk Rita: 90 nap a Mentők között

Rengeteg kommentet, megosztást és facebook üzenetet kaptam azzal a blogbejegyzésemmel kapcsolatban, amiben leírtam, hogy végül mitől sokalltam be a Semmelweis Egyetem mentőtiszt szakán, és hagytam ott a sulit a diploma kapujában. (Itt olvasható.)

Meglepődtem, hogy mennyire gyorsan elterjedt. 3 nap alatt elolvasták 40 ezren, és azóta is látom, hogy folyamatosan nő ez a szám. (Lehet, csak a címe kapott el sok embert, akik azonosulni tudtak a témával, hiszen ahogy a visszajelzésekből láttam, nem csak a mentőtiszt szakirányon ilyen a helyzet, és nem is csak a SE-n.)

Most kicsit talán lenyugodtam és összeszedtem a gondolataimat legalább annyira, hogy tudjak írni egy bejegyzést, válaszként a kapott feedbackekre.

Először is megnyugtató és nyugtalanító is egyben, hogy mennyire nem vagyok ezzel a helyzettel egyedül. A visszajelzések alapján nem(csak) én vagyok ehhez kevés, gyenge, buta, vagy nincs elég kitartásom, akaraterőm, stb. Rengeteg levelet kaptam, amik lényegében ugyanazt tartalmazták: “én is ugyanezt érzem/éreztem”. Bár eddig sem gondoltam magam kevesebbnek azért, mert nem végeztem el a szakot, mégis egyértelművé vált, hogy sokan küzdöttetek/küzdötök ugyanezekkel a problémákkal. Azzal, hogy az utolsó félévben gyakorlatilag az evésről vagy az alvásról le kell mondanod, hogy az oktatók rettentően lekezelőek, nem segítőkészek, a gyakorlatok kevesek, a szimulációk nem élethűek, stb. ezek szerint nem csak rám voltak jócskán nagyobb hatással, mint kellene. De a visszajelzések alapján sajnos nem csak én hagytam már ott az egyetemet, nem csak én keresek új életcélokat, miután kb 10 évig minden erőmmel az egészségügy felé hajtottam magam.

Köszönöm a rengeteg bíztató levelet, hogy ne adjam fel, próbáljam meg mégegyszer, ha már ennyi időt és energiát beleöltem, stb, de nem fogok tovább küzdeni ezért. Senki nem tud olyat mondani ezzel a témával kapcsolatban, amit ne mondtam volna már el saját magamnak százszor. A döntésem végleges. Előre nézek, és csak előre.

Sokan írtátok le a saját történeteteket, egészen elszomorító egyik-másik… akik még tanulnak ezen a szakon: sok sikert és kitartást kívánok mindenkinek, remélem összejön, amit szeretnétek elérni!

Természetesen kaptam negatív kommenteket is. Ezekre néhány szóban reagálva, és kiegészítve saját mondanivalómat az előző cikkem kapcsán:

Azok, akiknek a kommentjéből érződött, hogy nem erre a szakirányra jártak: elismerem, borzasztóan nehéz lehet, amikor nincsen kire támaszkodni, és élesben kell azonnal cselekedni. Hogy borzasztóan nagy tudás és talpraesettség kell ahhoz, hogy gyorsan, és helyesen döntsünk. Elismerem, hogy az egyetemi szimulációk soha nem lesznek olyanok, mint amilyen érzés a való életben a valós betegekkel/betegekért dolgozni. Hogyha a tanárokat nem tudom elviselni, akkor ilyen mimózalélekkel nem vagyok mentőtisztnek való. Elolvastam minden kommentet, és megértem, hogy aki nem a Semmelweisre járt, az nem feltétlenül érzi át, hogy ez a sok dolog összeadódik, és a (sokadik) államvizsga után egyszerűen csak elszakad az utolsó cérnaszál. Próbáltam tárgyilagosan nézni a helyzetet, és elolvasni, amit írtam, és megértem, hogy aki ezt nem élte át, annak valóban túlzó lehet a cikk. De sajnos sokmindent még mindig nem értek.

1. Ha a személyiségem teljes mértékben alkalmatlan arra, hogy mentőtisztként dolgozzak, akkor hogyan sikerült eddig helytállnom a kórházakban, a helyszínen? Tudom, hogy ez sem tökéletesen életszerű érv, hiszen ha egyedül vonulnék ki diplomával a kezemben, nem lenne mögöttem senki, akire vészhelyzetben támaszkodhatok. Nem erről van szó. Egyszerűen eddig úgy érzem, bizonyítottam a gyakorlatban, nem blokkolok le a helyszínen, talpraesett vagyok, és gyorsan tudok dönteni. Ha bármi nincsen meg bennem, ami egy mentőtiszthez kell: voltak a cikkben említett csoportterápiás óráink, pszichológia órák, a tanáraink egészen kis csoportoknak tartottak gyakorlatot, néhány év alatt szerintem kiismertek annyira minket az oktatóink, hogy tudják, hogy ki alkalmas rá, és ki nem. Miért nem beszélgettek el soha ezekről a dolgokról a diákokkal? Szóródtunk ki annyian, hogy ne legyenek ezek olyan hosszas beszélgetések. Ha viszont nem az ő dolguk, akkor kinek a dolga, hogy megmondja, hogy -nem szakmailag, hanem- EMBERILEG rátermettek vagyunk-e? Hogy a személyiségünk megfelelő-e ahhoz, hogy bírjuk, és hogy jól csináljuk ezt a hivatást. Ha én elhatároztam magamban, hogy képes vagyok rá, és mindent megteszek érte, akkor a személyiségbeli hiányosságaimat a szakembereknek kell látnia. Én nem láttam, úgy gondoltam, hogy emberileg rátermett vagyok, ha nem lennék, hamarabb abbahagytam volna az egyetemet. Szerintem nem ezzel a részével volt gond, bár ki tudja, sajnos nem nagyon kapunk őszinte feedbacket ebben a témában, soha nem fog olyat mondani egy oktató, hogy "maga nem alkalmas erre a pályára", mégha magában ezt is gondolja, és eldönti, hogyha rajta múlik, ez a diák sosem kap diplomát...
2. Ha a tudásom nem elégséges, hogyan jutottam el 4 év alatt az államvizsgáig? Csúszás nélkül, tárgy elbukása nélkül úgy, hogy többször kaptam tanulmányi ösztöndíjat. Ha valóban ennyire hülye lennék, hogy a nem elégséges tudásom miatt az államvizsgán azt mondják, hogy nem mernek kiengedni engem mentőzni, akkor miért jutottam el egyáltalán az államvizsgáig? Az, hogy abszolváltam, és minden elméleti és gyakorlati vizsgán megfeleltem, azt hitette el velem, hogy mindent megtanultam, amit itt tanítanak, hogy a tudásom megfelelő ahhoz, hogy elmehessek államvizsgázni. Ahhoz viszont már nem elegendő, hogy diplomát is kapjak? Az államvizsgán már nem tanulunk (legalábbis nem kéne, hogy új dolgot tanuljunk), vagyis ott már csak bemutatni kéne mindazt, amit 4 év alatt tanultunk. Ha egyszer már megfeleltem minden vizsgán, akkor a diplomához kevés az a tudás, amit 4 év alatt itt felszedtem magamra? Ha elég ahhoz, hogy abszolváljak, de nem elég ahhoz, hogy diplomát szerezzek, akkor valami óriási szakadék van valahol az államvizsga környékén...

Ha a személyiségem vagy a tudásom nem elegendő, akkor a fent említettek alapján hamarabb kellett volna otthagynom az egyetemet, vagy kihullanom onnan. Ha viszont mással van probléma, akkor az oktatóimnak úgy érzem kötelessége lett volna elmondania, hogy miben fejlődhetnék, mitől lennék jobb, rátermett, alkalmas, mire figyeljek jobban...

Sajnos nem csak én vagyok ezzel így, akik évek óta az egészségügyben dolgoznak, és most a gyakorlat mellett új és sok elméleti tudást is magukra szedtek, nekik hogy létezik, hogy nincsen meg a diplomájuk? Van, aki 9-szer, 10-szer is eljön megakódra, és még mindig megbuktatják. Szerintem hogyha nem elégséges a tudásunk, akkor nem kellene eljutnunk az államvizsgáig. Jöjjön ez ki hamarabb, a 4 év során.

Akik abba kötöttek bele, hogy fizikailag rosszul voltam az államvizsgá(i)mon: a stressz bizony csodákra képes. Nem igazán tudja az ember befolyásolni azt, hogy hányingere legyen-e, ha a vizsga napján reggel felébred. Persze lehet tudatosan mondogatni magunknak, hogy ezt már megtanultuk, hogy most csak meg kell mutatni az oktatóinknak, amit tudunk, hogy ez csak egy vizsga. De ha csak ezen az egy vizsgán múlik, hogy diplomát kapok-e, és a bukási arány az elmúlt években is 80% körül van, akaratlanul is stresszelek/stresszeltem. Természetesen az életben is lesznek kivonuláskor stresszes szituációk, de nem gondolom logikusnak amiatt megbuktatni valakit, mert izgul az államvizsgáján (nem azt mondom, hogy ez történt, hanem hogy nyilvánvaló az izgalom, a stressz, az viszont már nem egészséges, hogyha -többek elmondása alapján- valaki nyugtatót szed, 3-szor hány vizsga előtt, vagy majdnem elájul). A tanárok pedig nem könnyítik meg nekünk ezt a helyzetet a vizsga elején elhangzó  “hajrá”-val, amikor a végén mosolyogva jönnek ki, és mennek el kávézni, amikor 80%-ot elkaszáltak. Láthatóan élvezik azt is, amikor az eredményre várva ülünk kékes-szürkés arcbőrrel. Fogalmam sincs mi van néhány oktatónak a fejében, vagy a lelkivilága miket rejt, de nem is szeretném megtudni. Elég volt ezt végignézni és átélni többször, nem csinálok hülyét/idegroncsot magamból. Ha nem feleltem meg, akkor nem feleltem meg. Remélem, az utánam következők hamarosan új tanárokat kapnak, esetleg valahol fent rájönnek, hogy a tantervre is ráférne egy kis ráncfelvarrás, és hogy az államvizsga/abszolválás kritériumait átgondolják majd, mert ezek az arányok nevetségesek.

Ha pedig bárki olyasmit gondolt/írt/mondott nekem, hogy ezek alapján nem vagyok mentőtisztnek való: nem kell aggódni, magam mögött hagytam azt az álmot, és már új céljaim vannak! :)

photo from pinterest