A Bury Tomorrow ismét kis hazánkba látogat, de mint mindig, sajnos most is csak előzenekarként láthatjuk őket. Mivel ők az egyik kedvenc együttesem, nekem már meg kellett szoknom a max 40 perces fellépéseket, de ez is több a semminél. A legtöbbet 2013-ban láttam őket játszani (az A38-on, amit imádtak ők is), amikor először voltam a koncertjükön, de akkor a Hands Like Houses-zal turnéztak (ausztrálok, azóta sem jártak erre sajnos), és én miattuk mentem, tehát akkor még nem értékeltem annyira a Bury Tomorrowt, mint most. Tény, hogy olyan hatással voltak rám, hogy már az első számtól kezdve borzasztóan élveztem az egész koncertet, és már másnap teljesen rákattantam a zenéjükre, és sorban végighallgattam az összes addig megjelent lemezüket. A színpadot teljesen szétszedték (átvitt értelemben, nem zúztak, azt utálom), hanem az energiájuk egyszerűen végigsöpört a termen, mintha felrobbant volna valami, teljes megőrülés volt. Még fiatal együttesről van szó, mégis a saját nemükben kiemelkedően jók, az énekes, Jason Cameron élőben is stúdióminőségben énekel, a frontember, Daniel Winter-Bates színpadon 110%-ot nyújt, rettentően jól csinálja, amit egy frontembernek kell, pörgeti az embereket, kommunikál a közönséggel, meghozza a hangulatot. Előzenekarként láttam őket 3-szor (1x mint főfellépő a hajón), és mindháromszor érezhető volt, hogy a közönség nagyon nagy része nem miattuk jött el, de őket ez abszolút nem vetette vissza, a koncert végére a legfaarcúbb szkeptikus unatkozó arcoknak is megmozdult a lába, köszönhetően az egész együttes hozzáállásának, energiájának, és persze a zenéjüknek.
A koncert végefelé a frontember, Dani mindig elmondja, hogy nem igazán érti azokat az együtteseket, akik pénzért árulják azt az öt percet a saját idejükből, amíg beállnak egy rajongó mellé egy fotó erejéig (“fuck paid meet & greet!!!”), ezért mindig elhangzik, hogy akinek kedve van találkozni velük, az megteheti a koncert után, és ezt mindig be is tartják, kijönnek, fotózkodnak, beszélgetnek a rajongókkal, abszolút közvetlen és jóarc emberek, akik értékelik, hogy szeretik őket a rajongóik, és nem pedig begyűjtik a koncertért járó összeget, és utána söröznek a buszban. Ők azok a fajta emberek, akik inkább a rajongóikkal söröznek. Csak néhány kiemelt tweet tőlük, ami mutatja, hogy hogyan gondolkoznak erről:
You can come to a Bury Tomorrow meet and greet before and after every set on the Architects run. Payable in tokens of respect and fistbumps.
Borzasztóan várom már a mostani koncertet, bár most sajnos csak 6 dalt fognak játszani. De az Architects előzenekaraként lépnek fel, így az este folytatása is egészen biztos élvezetes lesz :)
A koncerten előre láthatólag (az eddigi koncertek alapján) ez a setlist várható:
A Kings of Leon az egyik legkedveltebb és leghíresebb rockegyüttes volt hosszú időn át. Az évek során rengeteg sikert értek el, számos díjat bezsebeltek, több országban a dalaik hetekig vezették a toplistákat, a legnagyobb fesztiválok headlinerei voltak. Aztán sajnos történt egy kis botlás néhány éve (az énekes, Caleb drog- és alkoholproblémái miatt egész turnék lemondása, vállalhatatlan állapotban való fellépések, részegen adott interjúk, stb). Bár már az előző albummal is megpróbáltak visszahelyezkedni a csúcsra, nem hozta meg az áttörő sikert. Sokat várnak most a WALLS-tól, ami október 14-én jelent meg. Első pár hallgatásra nagyon jól összerakott album lett. Én őszintén remélem, hogy már minden rendben van a magánéletükkel kapcsolatban, és teljes erővel tudnak a zenével foglalkozni, hiszen az egyik kedvenc együttesemről van szó.
A három testvérből, és unokatestvérükből álló banda neve onnan ered, hogy a testvérek apját és nagyapját is Leon-nak hívták, így lettek Kings of Leon. Zenéjüben az alternatív rock keveredik legfőképpen a southern rock hangzással. A korai albumokon még nyersebb, grunge-osabb stílusban játszottak, azóta pedig egyre finomítottak a dalaikon.
Az új lemezt megelőzően 6 stúdióalbumot adtak ki, személy szerint úgy gondolom, hogy egytől egyig remekmű mindegyik, sőt, van olyan album is, ami 10/10 (nekem), vagyis amelyiken bármelyik dal jöhet, nem tekerek, többször végighallgatom akár egymás után az egészet, és minden dalt szeretek. Ritka az ilyen, mert a legjobb együtteseknél is becsúszik 1-1 kevésbé ütős, lightosabb, gyengébb szám is, de ők adtak ki olyan albumot, hármat is, ami számomra tökéletes (Because of the Times, Only by the Night, Come Around Sundown). Bár legutóbbi nem volt akkora siker, én annak tudom be, hogy a Grammy-díjat nyert Only by the Night után túl sokat vártak tőlük, amit szerintem egyébként megugrottak, de egyes emberekben a himnusz-szerű klasszikusok (Use Somebody, Sex on Fire) után a lemez hiányérzetet hagyott maga mögött.
Az együttes összes albumának címe 5 szótagos (egy interjúban olvastam évekkel ezelőtt, hogy Edgar Allan Poe valamely műve ihlette őket erre), így amikor megtudtam hogy a következőnek WALLS a címe, akkor kicsit elszomorodtam, hogy oda a hagyomány, de a barátom észrevette, hogy egyrészt 5 betűből áll, másrészt csupa naggyal írták, és biztos valaminek a rövidítése. Igaza volt, sajnos én nem voltam ilyen szemfüles. A WALLS rövidítése: We Are Like Love Songs, tehát megnyugodhatott a lelkem, hogy megtartották ezt a -szerintem tök jó- kis szokásukat.
A WALLS-t Los Angelesben vették fel Markus Dravs producerrel, (aki többek között dolgozott már az Arcade Fire, Coldplay, Florence and the Machine lemezein is), így az együttes neve mellett a producer is egyfajta biztosíték számunkra, hogy egy jó lemezt fogunk hallani, amint elindítjuk a WALLS-t.
Az album egyből az első single-el indít, a lendületes Waste a Moment-tel, ami már szeptember 9-én debütált, így sokaknak ismerősen csenghet.
A második single, a WALLS viszont sokkal lassabb, balladai hangulatú dal, ez lett az album befejező dala, szeptember 22 óta hallható.
Hangulatában a korai albumokhoz hasonlít a lemez hangzása (például a Waste a Moment elején Caleb gitár része olyan, mintha csak a Youth and Young Manhood albumról vettem volna elő egy dalt), ugyanakkor annál jóval kifinomultabb. Visszatértek mindahhoz, amiben jók, és összegyúrták. Láthatóan próbáltak összerakni egy igényes albumot, ami sikerült is. Az első néhány hallgatás után nekem nagyon tetszett, kellemes, dallamos, lendületes, és van néhány igencsak fülbemászó, slágergyanús dal is.
Remélem, hasonló vonalon gondolkoznak a további zeneírással kapcsolatban, hiszen minden volt ebben az albumban, amitől jó a Kings of Leon.
A WALLS turné 2017 január 12-ével kezdődik meg, reménykedjünk, hogy jövőre útbaejtik Magyarországot is.
(Hosszú lett, valószínű nem is túl összefüggő, és senki nem is fogja elolvasni, de most az elmúlt 5 év kínjait, haragját, dühét, bosszúságát, igazságtalanságát, fájdalmát, sérelmeit írtam le. Külső szemlélőknek hosszú és unalmas, de leginkább magam miatt csináltam, mert jólesett kiírni magamból.)
Adrenalin-löket
Miért jelentkeztem a mentőtisztire?
Gimiben jó voltam matekból, fizikából, így anya egyszer felvetette, hogy jó orvos lennék, ha már így mennek a reál tárgyak. Több se kellett nekem, felvettem a kémia és biosz fakultációt, és emelt szinten tanultam őket, és leérettségiztem latinból 6 év tanulás után, hátha annak is hasznát veszem majd. A bioszt imádtam, mai napig szeretem, de a kémia faktot másfél év után abbahagytam, mert nem érdekelt annyira, meg nem voltam belőle színötös. Utólag persze már bánom, visszagondolva simán meg tudtam volna csinálni. De akkor úgy gondoltam, hogy nem akarok belőle emelt szinten érettségizni, így maradt a biosz. Mivel ezzel kizártam az orvosit, gondolkodtam, hogy mi az, ami közel áll hozzá. A mentőtiszt szakirány izgalmasnak hangzott, a többi ETK-s szakot viszont nem éreztem magamhoz közel (ápoló, dietetikus, gyógytornász, stb). A Harmadik műszakon és a Vészhelyzeten nőttem fel, imádtam nézni a mentőket. Ha lett volna egy csöpp eszem, akkor legalább középszinten leérettségizek fizikából, vagy kémiából, de én a magyar biosszal mentem tovább a mentőtisztire a Semmelweis-en. Emlékeim szerint 417 pontom volt, (a mentőtisztire kb 340 körül volt a ponthatár), szóval ha megcsinálom jóra legalább a középszintű kémiát, akkor valamelyik vidéki orvosi egyetemre bekerülhettem volna. Ezt bizony eléggé bánom már. Ahogyan azt is, hogy a mentőtisztit jelöltem meg első helyen. Sőt, a többi helyen is, ami azt illeti.... Hallgatnom kellett volna mindenkire, aki azt mondta, hogy nem kéne, de saját kárán tanul az ember.
Mi tetszett benne?
Nagyon szerettem az anatómiát, és az élettant (bár nem azt, ahogyan tanították), sokmindennek olvastam utána szabadidőmben, sőt később még vettem magamnak KÖNYVET is, mert annyira érdekelt. Szerettem azt az érzést, amikor megtanultam valamit, és megértettem, hogy az ember valamely része hogyan működik. Magic.
mentőállomáson épp pihenünk, esetre várva
Szerettem a gyakorlatok egy részét is. Imádtam például mentőzni (nem hátrány a mentőtisztin). Szigetszentmiklósra jártam szekundálni, jófejek voltak az ottani mentőtisztek, ápolók és gépkocsivezetők, befogadóak és segítőkészek. Persze nem túl nőies a szakma, így bírni kell a humorukat és a stílusukat a mentőként dolgozó férfiaknak, de nekem ez nem okozott gondot, mi jól kijöttünk.
A kórházi gyakorlatok közül imádtam a sürgősségi gyakorlatot. 2 hétig voltam a Szent Imre kórház sürgősségi osztályán, ahol rengeteget tanultam, mert egy nagyon gyakorlott, nagy tudású és jófej sürgis ápolónő mellé osztottak be, aki mindent megmutatott nekem, és hagyta, hogy egy idő után én is vegyek astruphoz artériából vért, szúrjak vénát, gyógyszereljek, EKG-zzak, stb. Ha a vizsgálathoz bejött a doki, akkor is sokszor mondta, hogy gyakornoknak vagyok itt, és sok doki is szívesen magyarázott, hogy mit miért csinál, mit látunk az EKG-n, miért ilyen gyógyszert kap, hova küldi ezután, és ez nem minden kórházra jellemző. Tény, hogy a Szent Imre elvileg oktatókórház, dehát sosem lehet biztosra venni, hogy hogyan fogadják az embert egy gyakorlat során. Olyan is volt, hogy a főnővér megmondta, hogy nem nyúlhatunk a beteghez, mert az az ő felelőssége és ő nem vállal miértünk felelősséget, így ülhettünk a nővérpult előtt és beszélgettünk, meg azt hiszem mehettünk vizitre, és meghallgathattunk egy tüdőgyulladást. Egy karácsonyfára is emlékszem az előtérből. Elég sivár volt a hangulat, senkinek sem hiányoztunk oda. Az egy szörnyű gyak volt, talán belgyógyászat. Azt hiszem a Honvédban, ami furcsa, mert a sürgősségi meg ott elvileg elég jó.
Jó volt még a sebészet is, ahol beengedtek minket műtétekre, ami izgalmas, de egyben kicsit meghökkentő is. Ez a része pontosan olyan, mint ahogy a Dr.House-ban vagy a Grey's Anatomyban történik. Miközben egy kisfiúnak épp szikével vágták fel a hasfalát és húzták szét az izmait, hogy hozzáférjenek a hasűri szerveihez, a műtő sebészorvosok simán kitárgyalták, hogy ki hova viszi a családot karácsonykor, koncertre, vagy Ausztriába síelni. Groteszk. Morbid. Hétköznapi.
Szerettem, hogy a hétköznapi életben is tudtam hasznosítani, hogy sotés vagyok. Ha bárhol felmerült bármilyen egészségügyi téma, tudtam értelmesen hozzászólni, és hallgattak a véleményemre (hozzá kell tennem, hogy nem voltam kiemelkedő az évfolyamból, de amikor tudok válaszolni egy egyszerű kérdésre, pl. kiment a bokám és ezt meg ezt mondta a doki, mit csináljak vele, vagy hasonlók, és az embereket érdekelte a véleményem, az jó érzés). Persze sokszor banális dolgokkal is megkerestek, pl: paksis/fekete táborból volt egy hajnali 2 órás telefon, hogy verekedtek poénból, és most nem hall a bal fülére (elmúlt később), vagy klasszikus eset: egy seniortáborban, ha valaki részegen elvágja a kisujját, és kiömlik belőle egészen 2 db vércsepp, akkor üvöltve keres mindenki, hogy ÉÉÉVAAA TE MENTŐS VAGY SEGÍTS!!!
Szeretem, hogy amikor Grey's Anatomy-t, Dr. House-t, Vészhelyzetet, akármit nézek, akkor értem ami történik, és észreveszem azt is, ha tök hülyeséget csinálnak benne. Rettentően idegesítő például, amikor újraélesztenek, rányomnak 3-at a mellkasára, és továbbra is egyenes csík van a monitoron, megint rányom hármat, ránéz a monitorra, "NEM, NEM VESZÍTHETJÜK EL", "John, engedd őt elmenni" " time of death: 04.17." és sírva kimegy a műtőből. Minden egyes alkalommal. Ennél még azok a gimisek is jobban tudnak újraéleszteni, akik csak valami gagyibb elsősegély tanfolyamot láttak.
Szerettem a gondolatot, hogyha lediplomázok, dolgozhatok az egészségügyben, naiv módon majd én jobbá teszem a világot, meg segítek embereken. Mert amikor segítettünk valakin, jobban lett, vagy éppen újraélesztettünk valakit, és visszajött, az az érzés semmi máshoz nem fogható...
Mitől ment el a kedvem?
Alapvetően nem teljesen ment el tőle a kedvem, de sokat vesztettem a motivációból. A fizetés nevetséges, pénz nincsen gyógyszerekre, vagy felújítani kórházakat, modernebb és új eszközöket venni, több mentőautót felszerelni, rendesen megfizetni az egészségügyben dolgozókat. Az eddig kb bármikor kikérhető 20 percet (a megváltás egy 12 órás műszakban, amikor visszamehetünk a mentőállomásra, és megehetjük a tegnap becsomagolt kis ebédünket) mostmár nem lehet ám csak úgy kikérni, simán mondhatják, hogy oké, most osztjuk ki nektek a 20 percet, most, amikor leadtátok a beteget a kórházban, ebédeljetek meg ott. Ez mi? Vagy az, hogy amikor beviszünk valakit egy kórházba, akkor karikás szemű, rosszkedvű, kialvatlan ápolónők jönnek oda, hogy miért oda vittük, hát nem fér el, minden kórterem foglalt és tele van, mi meg közöljük szegénnyel a éjszakás műszakja végén, hogy egy másik kórházból jövünk, ahol szintén minden tele van... Amikor a sürgősségin egy ápolónőnek nincs 5 perce elmenni mosdóba, és a nővérpultnál ebédel meg kapkodva, mert nem hagyhatja el a helyét, hacsak nem ugrik be valaki más a helyére, mivel neki 4-6 intenzíves beteg jut, akiket egy percre sem lehet magukra hagyni (ideális esetben egy betegre kéne egy nővérnek jutnia, de ez itthon kb álom). Az, hogy 3 évig tanuljuk, hogy hogyan kell intubálni, majd azt mondják, hogy az új eljárásrendet meg kell tanulni, RSI-zzünk, de nem tudunk, mivel nekünk nem oktatták. Akkor intubáljunk "simán", régi gyógyszerekkel? Oké, az menne, de már nincsen rá kompetenciánk. Ha végzek, "C" kompetenciájú mentőtiszt leszek, aki nem intubálhat, csak hogyha van x db lepapírozott intubációja. Tehát egy súlyosabb esethez nekem is kérnem kell segélykocsit, hogy csinálja meg azt, amit egyébként megtanultam én is. Nincs elég tapasztalatom benne? Valóban nincsen, mivel a kórházakba kb lehetetlen bekuncsorogni magamat gyakorolni, és még ha van is egy jófej mentőtiszt, aki megengedné, hogy intubáljak, azzal ő kockáztatná a beteget, hiszen mi van, hogyha nem sikerül? Patológián az orvostanhallgatók intubálnak, gyakorlatban meg a végzett tisztek, mert kockázat élesben átengedni nekünk az intubálást. Rendben, akkor ne engedjenek intubálni, csak hogyha megfelelek a kritériumoknak, és van X db igazolt intubálás a hátam mögött. De akkor miért várják el államvizsgán, hogy ne C hanem A kompetensként vizsgázzak? Ha arra kerül a sor, akkor nekem vizsgán intubálnom kell, és buktató jellegű hiba, hogyha nem sikerül. Amikor a való életben nekem tilos intubálnom, kivéve pl. hogyha újraélesztek, gondolom azon az elven, hogy többet már úgysem árthatok. Nem igazán értem a logikát abban, hogy miért várnak el tőlem az államvizsgán egy olyan dolgot, amit az életben nem csinálhatok meg, csak hogyha megvan hozzá a gyakorlatom. Egyetem alatt pedig természetesen senkinek nem lesz meg a gyakorlata.
És akkor el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy miért utáltam meg igazán az egyetemet (és nem a mentőzést). Oktatás, és "tanárok"
Az oktatásért felelős emberek, és maguk az oktatók még nem ilyen képzésben tanultak. Sőt, akikkel mentőztem, sokszor ők is meglepődtek, hogy milyen részletességgel kell tudnunk dolgokat, amikor ők, akik nap mint nap mentőznek, ők sem tudják. Tapasztalataim szerint az oktatást túlságosan elméleti, és ahhoz képest, hogy "csak" 4 év (többnek éreztem...), rengeteg felesleges kitöltő tárgyunk van. Minden egyetemen vannak kitöltő tárgyak, ez természetes, tágítja a látókörünket, alapműveltséget szerez nekünk, kicsit kimozdulunk a komfortzónánkból, stb, sorolhatnám a nagyon hangzatos indokokat, amiért nekünk Hivatás és világkép/Hivatás és személyiség címszó alatt csoportterápiát kell tartanunk, ahol arról beszéltünk, hogyha természeti jelenségek lennénk, akkor milyen formában jellennénk meg. Pszichológussal arról beszélni, hogy tónak gondolnám magam, mert nyugodt természet vagyok, (csak egy példa), egészen más, mint amikor ilyen és egyéb más feladatokon keresztül KÖTELES vagyok egészen bensőséges dolgokat elárulni magamról idegeneknek (20 új csoporttárs). Ha nem veszem komolyan, és nem beszélek őszintén magamról, csak elpoénkodom, akkor időpocsékolás az egész, ha viszont komolyan veszem, akkor túl komoly tárgy kb 2 kreditért, hétfő reggel 8kor, ráadásul elég kellemetlenül is éreztem magam rajta. Vagy például az Egészségügyi gazdaságtan, Egészség és társadalom, Közegézségtan, és még sorolhantám, amikből nem igazán tudnék most felidézni semmit, tehát maradandó nyomot nem hagytak bennem, a zh-ra vagy épp vizsgára megtanultam (/bemagoltam) amit muszáj volt, majd el is felejtettem, mint az évfolyam 99%-a. Valóban elengedhetetlen, hogy az alaklélektanról tanuljak Pszichológián (az emberséget, a jó kommunikációs készséget nem egy 2 órás száraz előadáson sajátítjuk el), vagy Szakdolgozat módszertanon arról vitatkozzam a tanárral, hogy a meleg pároknak kéne-e házasodnia, és hogy a család az csak a férfi-nő házasságot, és a házasságban született gyermeket jelenti, mindeközben pedig még csak meg sem próbáljuk azt a látszatot kelteni, hogy bárkit is érdekel az érveléstechnikád, hogy a tárgyhoz kapcsolódó dologról is szó legyen, mert a véleményedbe köt bele, hogy az pedig nem úgy van. Kórélettanon megtanultuk enzimszintre lebontva a dolgokat, de a szülészet-nőgyógyászat, vagy a gyerekgyógyászat, amit tényleg használna valaki a hivatása során, az az utolsó félévbe fért csak bele. Egyetlen félévig tanultuk ezeket, mint ahogyan az EKG-t is, amit nap, mint nap tudnunk kell elemezni a gyakorlatban, és ami egy féléves választható tárgy volt, és ahol az első órán bejött a tanár, felvetített egy EKG-t, és amikor senki nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy mi az, akkor lehordta az egész bandát, hogy erről üvölt az, hogy egy supraventricularis tachycardia. Akkoriban csak annyit tudtunk, hogy az EKG-n valamilyen hullámok vannak, és hogyha egyenes, akkor meghalt a beteg, de azt tudnunk kell, hogy az EKG-ről ÜVÖLT, hogy az milyen kóros elváltozást mutat? A normálisat se tudtuk volna elemezni. És ha már feljött az, hogy mi volt utolsó félévben....Normális egyetemen utolsó félévben dolgozol a diplomamunkádon, meg talán van valami gyakod. Nekem a legnehezebb féléveim egyike volt az utolsó, ahol 33 kreditem volt, mindegyik tantárgyon kb kötelező volt az előadásra bemenni, volt kórházi gyakorlatunk, rendes vizsgaidőszak, írtam a szakdogámat, és mindeközben persze mindenki tanult az államvizsgájára, esetleg dolgozott. Nevetséges volt, egyik nap még a belgyógyászatból vizsgáztam, pár nappal később meg már az írásbeli államvizsgámat írtam, dehát természetesen ez nem okozhat gondot, hiszen mindenki folyamatosan tanul, és gond nélkül felidézi az első féléves anatómiát, és a 3 évvel ezelőtti járványtant is, legalábbis a tanárok véleménye szerint.
A tény, hogy tölteléktárgyakkal van teletűzdelve a tanrend, hogy a gyakorlataink közül semmit nem ér az, amit éppen egy olyan kórházban töltünk, ahol semmibe se néznek minket, hogy a fontos tárgyak felett elsiklunk, hogy az utolsó félév megterhelőbb, mint amennyire az egy normális egyetemen elvárható lenne stb mind betudható lehetne akár annak is, hogy NEKEM nem tetszik, nem ment, és ez csak egyéni vélemény. De az, hogy hányan kezdünk, és a lemorzsolódásokkal együtt is a végzős évfolyamból hányan mennek át az államvizsgán, az nem egyéni vélemény. Az egy borzasztóan kis szám. Szerény példámból kiindulva az, hogy valaki egyenesbe elvégzi a tanrendet anélkül, hogy valaha bukott volna tárgyat, abszolvál, megírja a szakdogáját és az írásbeli államvizsgát 4-esre, az nem jelenti azt, hogy tud annyit, hogy átengedjék a gyakorlati államvizsgán. ELVÉGRE EMBERÉLETEK SORSA LESZ A KEZEIM KÖZÖTT! Tegyük fel, hogy biztos valami ÓRIÁSI buktató jellegű dolgot hibáztam el (egyébként nem), és egy bukás még belefér. Na de azt már nem tudom mivel magyarázni, hogy úgy bukok meg másodjára, hogy az első bukás utáni 1 évben eljártam szekundálni, összejártam tanulni egy csoporttársammal, tételeket dolgoztam ki, mindennek utánanéztem, és lelkiismeretesen tanultam. A szituációmban olyan apróságokba kötöttek bele mindkét alkalommal, amik nem valós buktató jellegű dolgok, nem reálisak. Egy bábun kell eljátszanunk egy szituációt, mintha az életben történne. Tanárok jegyzetelgetnek fölöttem, miközben vért izzadok, hogy egy bábut a hátára fordítsak úgy, hogy ne tépjem ki a kábeleket. És persze 10 másodpercenként meg kell kérdeznem, hogy a beteg reagál-e még, mert maguktól nem mondák, hogy összeesett és elájult. Az életben valószínű nem venném észre, és nem reagálnék azonnal. Ja, de. Ahogyan azt is meg kell kérdeznem egy robbanásos szituációban, hogy a beteg arcán látok-e égésnyomokat, mert az, hogy mit látok a betegen, nem megfelelő kérdés. Az életben valószínű azt sem venném észre, hogy fekete az arca, és összeégett a mellkasa, dehát a megkésett intubáció nem néz ki túl jól egy államvizsgán. De amikor rákérdeztem, természetesen nem azért buktam meg, mert az utolsó 2 percben tudtam meg, hogy mire megy ki a szitu, és a sírással küszködve, kapkodva intubáltam. Nem. Azon, hogy nem volt 360 fokban körbejárható a beteg. Érdekes, én A-tól Z-ig végigvizsgáltam gond nélkül, majd rögzítve mentettem ki. Ha betegvizsgálat előtt mozgatom, akkor meg az lett volna a baj, hogy ez meg az törött, és a mozgatás miatt sérülhetett a gerincvelő, vagy épp elmozdítottam az instabil medencéjét és az eddig tamponált vérzés most újra elárasztja a medencéjét és meghal. Amikor már azt hittem, hogy most menni fog, mert tényleg felkészültem, akkor abba kötbek bele, amibe tudnak. Az, hogy ki megy át, szerintem vagy pofára megy, vagy teljesen random. Nem azoktól sajnálom a diplomát, akik már megkapták. Azokat sajnálom, akik még nem, de megérdemelnék. Azt hinné az ember, hogy jelent valamit az, hogy időben abszolvált, és tanult azóta is, de itt a rengeteg múlik a szerencsén, és kezdem megunni, hogy azon múljon a diplomám.
Tegnap voltam harmadjára gyakorlati államvizsgán, és egyben utoljára is. Újra kéne kezdenem az írásbelitől. Hiába felelt meg egyszer már az elméleti tudásom, most megint tesztelni kéne, hogy vajon 1 év elteltével még mindig megfelelő-e. Utána pedig megint el kéne jönnöm erre a vizsgára, pedig már a gondolattól is gyomorgörcsöm volt. Egészen tegnapig. Rosszulvoltam, ha eszembejutott, szikralátásom volt, szédültem, és majdnem elájultam a szitum előtt, le is kellett ülnöm. Attól féltem, hogy hányni fogok ott, a saját vizsgámon. Természetes, hogyha valaki izgul, de szerintem az nem normális azért, hogyha (legalább 3 emberről tudom) valaki nyugtatóval tudja csak túlvészelni a vizsgaidőszakokat és az államvizsgát, mert máshogy nem lehet. Az, hogy egy pofonegyszerű szitunál úgy lefagyok, hogy a 10 percből kb a 6.nál találok magamra és haladok jó irányba, és csak a legvégén jövök rá, hogy mi a jó, miket rontottam el, mert remeg a kezem, és a való életben meg 30-40 perceket is elszüttyögünk a helyszínen, mielőtt valamit biztosra mondunk...Amikor a való életben már nem egy hasonló és sokkal nehezebb helyzetet oldottam meg, itt meg majdnem elájulok a görcsöléstől...Az, hogy itt többen évek óta mentőznek, és átmennek a gyakorlatin is, majd megbuknak szóbelin, és elölről kell kezdenie, majd érdekes módon másodjára már nem megfelelő/elegendő a tudása? És amikor 70-80%-os bukási arányok vannak egy államvizsgán, akkor semelyik tanárunknak nem jut az eszébe, hogy nem CSAK a diákok a hibásak? Persze, meg kell tudni oldani egy szituációt. De amikor az oktatás sokszor felszínes, nincs idő mindent elgyakorolni, a csúszósoknak pláne semmi lehetősége nincs gyakorolni, akkor lehet megfordulna a fejemben tanárként, hogy esetleg segíthetnék-e nekik valamiben? Tartani egy órát csak az államvizsga felkészülésnek szentelve, ahol feltehetik a kérdéseiket? Átnézzük az alap betegmozgatást, eszközhasználatot? Nem jut eszükbe, mert 4 évvel ezelőtt egyszer már megtanultuk, ergo tudjuk. Elvárják, hogy 2 orvosi diplomának megfelelő mennyiségű tudás legyen a fejünkben, a kezünkben meg 20 év mentőzés tapasztalata, a reakcióidőnk 1mp legyen, és egy műanyag babát bámulva és a protokollt betartva legyünk emberségesek, beszélgessünk vele, miközben épp 100 felé áll az agyunk, hiszen minden ezen az egy vizsgán múlik. Nem számít, hogy egyszer ezekből már levizsgáztunk sikeresen, most mégegyszer le kell, plusz stresszfaktor, hogy ezen múlik a diplomám. Ezek az egyetemi oktatók (tanárnak nem nevezném, pedagógusnak pláne nem) olyan megvetéssel és undorral néznek ránk vizsga közben, hogyha hibázunk (márpedig persze, hogy hibázunk valamit), mintha legalább leprások lennénk, akik egyben értelmi fogyatékosok is. Olyan megalázóan beszélnek velünk, hogy el akarjunk süllyedni a föld alá, hogy egy 0-nak érezzük magunkat. Egy oktató hogy mer olyat mondani a diákjának, hogy amit csinált, az a szakma szembeköpése volt? Hogy a szituációját FÁJT néznie? Minden vizsgázó előtt? Hogy ők reggel óta ittvannak, és vizsgáztatnak, és ez nagyon nehéz, megterhelő, és fárasztó nekik, mert ilyen szituációkat kell végignézniük, amiket mi produkálunk. Majdnem megsajnálom a végén őket... Az eredményhirdetés elején meg még félhangosan oda is mondja a mellette álló tanárnak, hogy "ne mondd még meg nekik a jegyeket, játsszunk még velük egy kicsit", és közben mosolyogva néz ránk, ahogy várjuk az eredményeket, és közben lepörög előttünk az elmúlt 4-5 évünk. Nem csinálom tovább
Most próbálom tudatosítani magamban, hogy vége, hogy nem megyek vissza újrapróbálkozni, mert idegileg egy roncs vagyok tőle, mert teljesen össze tud törni, mert bármit teszek, nem megfelelő nekik. Mert nem éri meg, hogy plusz energiát, időt, gyomorgörcsöt fektessek bele. Eddig éppen eleget tettem érte. Ha nem kellek nekik, így jártak. Én nem fogok tovább haladni afelé, hogy csődtömeget gyártsak magamból, és elvegyem az energiámat és időmet olyan dolgoktól, amik előre visznek az életben, és boldoggá tesznek, csak azért, hogy legyen egy papírom. El fogom tudni engedni, hogy nem lesz diplomám, hogy az elmúlt 5 évemről, és a tudásról, amit megszereztem, nem lesz papírom, bár elég nehéz. De nem maga a papír hiánya a legnehezebb, le tudom nélküle élni az életemet teljesen boldogan. Az sokkal jobban fáj, hogy mennyi áldozatot hoztam érte, és mindez most hiábavalónak tűnik. A reggeli 5.20-as ébresztők, hogy a 6.13-as busszal felmenjek a reggel 8-as órámra, a rengeteg tanulás a zh-kra, vizsgákra, a sok sírás, és "képtelen vagyok rá" egy vizsgaidőszakban, a hajnalig tartó jegyzetelés és könyvekben utánanézegetés, a szakdogámba fektetett energia, a kutatásom, az összes belgyógy beugró, a boncolások, a kórházi gyakorlatok, a tény, hogy abszolváltam, mind-mind most ablakon kidobott időpocsékolásnak tűnnek, bár tudom, hogy valójában diploma nélkül sem felesleges a tudásom. Csak most annak érzem.
Amit viszont senki nem vehet el tőlem A gólyatábor élményét...az érzést, amikor életemben először próbálkozom elsőévesként vénát szúrni, (mert Miklóson nekem engedtek csinálni mindent), és elsőre sikerül is.... amikor a helyszínen én játszom a doktornénit, és mindent jól csinálok, és egyedül rájövök a diagnózisra és a kezelésre.... amikor újraélesztünk, és a betegnek visszajön a keringése, és normál ritmusa lesz.... amikor egy cserbenhagyásos gázolás miatt riasztanak minket karácsony előtt, a helyszínen pedig egy anyukát találunk a földön, aki a gyerekével sétált, és amikor csupa vér minden és kimondhatatlan fájdalmakat él át, és mindenki épp vénát szúr vagy EKG-zik, ő meg csak sírva megfogja a kezem.... amikor boncolásnál végre nem egy bábun intubálok, és mégis elsőre sikerül.... amikor az első anatómia vizsgámra áttanultam egy karácsonyt reggel 8-tól hajnal 2-ig minden nap, és az egész aznap vizsgázó csoportból előttem mindenki megbukik, majd én jövök, és a legenda, drága Hruska tanárnő megdicsér, és 4-est kapok, én meg az örömtől bőgve hívom fel a szüleimet... Próbálom ezeket, és csak ezeket továbbvinni magammal, minden mást, aminek a gondolatától is rosszul vagyok, és mérgezné az életemet, pedig hátrahagyni és elfelejteni, és legfőképp lezárni.
Készüljünk elő! A tejfölbe csomómentesen keverjük el a lisztet. A vöröshagymát vágjuk apróra, a gombát pedig szeleteljük fel.A hagymát pirítsuk meg olajon, majd öntsük rá a gombát, szórjuk rá a paprikát, egy teáskanálnyi petrezselyemzöldet, öntsünk rá kb fél deci vizet, hogy ne égjen le, és kevergessük folyamatosan.
Ha úgy érezzük, hogy le fog égni, ne ijedjünk meg, csak kevergessük, mert a gomba nagyon sok vizet enged viszonylag hamar, így ha több vizet öntünk rá, akkor nagyon vizes lesz a végeredmény! Folyamatosan kevergessük, amíg a gomba meg nem puhul! Amikor a gomba már megpuhult, öntsük rá a tejfölt.
A tejfölt alaposan keverjük össze a gombával. Ha készen van, 1-2 percig kevergessük, és hagyjuk összeérni az ízeket. Köretnek készítsünk nokedlit.
A Monte Cristo szendvicset általában reggeli kajának sorolják be, én nekem simán belefér otthon egy főétkezésbe, már 3-tól jól szoktam lakni, és nem egy bonyolult művelet elkészíteni :) Eredeti formájában porcukorral és lekvárral kéne tálalni, de nekem natúran, a sós formában annyira ízlett, hogy én nem lekvárral tálalom :)
Elkészítési idő előkészülettel együtt: max 20 perc
Hozzávalók 6 db szendvicshez:
12 szelet toast kenyér
kb 1 dl mustár
kb 1 dl majonéz
4 db M-es tojás
kb 10 dkg sonka (vagy 6 szelet)
6 darab lapkasajt
só (opcionális: oregánó, bazsalikom, petrezselyem)
néhány evőkanálnyi olaj
A szendvics egyik oldalát mustárral, a másikat majonézzel kenjük meg. Az egyik oldalra tegyünk egy szelet sonkát, és egy lapkasajtot, majd borítsuk össze a szendvicset. (Ha kicsit töményebbet szeretnél, rakj bele 2 szelet sonkát, és közé tedd a sajtot).
Mustár, majonéz, sonka, sajt
Verjük fel a tojásokat, és tegyünk bele ízlés szerint fűszereket. (Én 5 tojásból csináltam, ami megmaradt, azt elkészítettem bundáskenyérnek).
Kezdjük el melegíteni az olajat. A szendvicset mártsuk bele a felvert tojásba, majd fordítsuk meg, hogy mindenhol fedje a tojás. Azért, hogy ne csússzon majd szét a szendvics, amikor berakom a serpenyőbe, én néhány mp-ig élére állítva sütöm (legalább 2 élén), hogy összeérjen a tojásbunda, így forgatásnál egyben marad a szendvics. Süssük meg mindkét oldalát.
Már hetekkel a koncert előtt készültem erre az estére. Újra és újra meghallgattam az új albumot (és a régieket is), és alig vártam, hogy élőben is láthassam. Sok interjút és koncertfelvételt láttam már, úgyhogy tudtam, hogy színvonalas koncertet fog adni, és élvezetes lesz, de minden várakozásomat felülmúlta. Sokkal többet nyújtott, mint amennyit bárki várt volna.
A koncert az Akváriumban volt. A kapunyitás 20.30-ra volt kiírva, de mi kicsit hamarabb odamentünk meginni egy kávét. Ruhatárazás után beálltunk a meglepően nagy tömegbe, majd beengedéskor megkaptuk a karszalagot (amiről egyébként nem tudtuk, hogy egyáltalán kell, hogy előre át lehet venni, és hogy hol, így kapunyitáskor még ezzel bíbelődtünk egy kicsit). A lenti teremben volt légkondi, így nem volt meg a tömeg miatti általános fülledtség, sőt talán kicsit hűvös is volt, de mozogtunk annyit, hogy senki ne fázzon.
A felvezető estindító Gregory Alan Isakov produkciója volt. A dalszerző-gitáros-énekes Dél-Afrikából származik, de gyermekkorát már Amerikában töltötte. 16 éves kora óta turnézik, zenéjében a folk keveredik az indievel. Akuszikus, nyugodt hangulatú dalait kísérőbanda nélkül adta elő, lábdob és gitár segítségével. Ezekből csupán néhányat hallhattunk, emlékeim szerint nem játszott többet kb 20 percnél. Mivel stílusban hasonló zenét játszik, mint Passenger, ezért megfelelően megalapozta a hangulatát az estének.
Rövid átszerelés után lépett színpadra a Passenger, miközben magát Mike-ot olyan üdvrialgás fogadta, minthogyha 1500 embernél jóval többen várták volna. A koncert lendületesen kezdődött, a zenészek jókedvűek voltak, a közönség szintén. Ahhoz képest, hogy brit, meglepően kedvesen és sokat beszélt a közönséghez, ami meghozta az alaphangulatát a koncertnek. Sokkal személyesebb volt, mint amire számítottam, közelebb éreztük magunkat hozzá.
A koncert folyamán remekül váltakoztak a lassúbb, melankólikusabb, szomorúbb dalok a pörgősebb, táncosabb dallamokkal, egy percre sem unta el magát a hallgató. Néhányszor egy stand-up comedy-s esten éreztem magam, szerintem még sosem nevettem ennyit egy koncerten. Mike-nak fantasztikus humorérzéke van, elérte, hogy még a dalok között is csak rá figyeljen az ember, teljesen lekötötte a közönséget. Zseniálisan jó hangulatot teremtett mind a dalaival, mind pedig a közönséggel való folyamatos kommunikációval. Láthatóan jól érezte magát ő is, a dalokat olyan beleéléssel, és odaadással adta elő nekünk, hogy teljesen kizártam a külvilágot, és annyira a “koncertben” éreztem magam, mint már nagyon régen. Az éneklős résznél énekeltem, a tapsolós résznél tapsoltam, táncoltam, és közben eszembe sem jutott, hogy mostanában annyira már nem szeretem a közönségénekeltetős részeket. Annyira magával ragadott az előadásmódja, a jókedve, a lendülete, hogy az egész közönség egy emberként énekelte a Holes-t, vagy a Scare Away The Dark című szám refrénét (a visszataps is abból állt, hogy ezt énekeltük, hátborzongató volt, a lehető legjobb értelemben). A régi és új számok között egyensúly volt, elhangzott az új albumról az Everything, Home, Young as the Morning, Old as the Sea, Anywhere, If You Go, Beautiful Birds, a régiek közül pedig többek között a hate song (I Hate), a Holes, a Life’s for the Living, és természetesen a Let Her Go is. (Eljászották még a Losing My Religion című számot is, ami kicsit meglepett, mert nem tudtam, hogy koncerten szoktak coverek lenni.)
A 27 című dal felkonferálásánál elmesélte, hogy amikor már 5 éven át utcazenélt, egyszer besokallt, és dühösen írta ezt a számot, hogy mi az, amit nem csinál jól, amiért nem akar összejönni. Aztán rájött, hogy csak kemény munka, és kitartás a titka mindennek. Sikerült is neki.
Ilyen amikor Mike mérges:
Amikor a Travelling Alone című szám következett, elmesélte a dal történetét, viszont ezt nem szeretném leírni, mert úgysem tudnám visszaadni azt, ahogyan ő mesélte el, amennyire szívszorító volt a történet, és amennyire feszült volt a hangulat. Egy pisszenés sem hallatszott, mindenki Mike-ot hallgatta, a dal közben is néma csend volt, mintha angyal szállt volna el a szobában. Olyan hatással volt rám a történet, és a dal így élőben, hogy szinte könnyeztem közben, és ahogy körbenéztem, ezzel nem voltam egyedül. A dal végén is lassan ocsúdott fel a tömeg, és kezdett el tapsolni, mintha valami varázslat történt volna. (Ha bárkit érdekel a történet, youtube-on fentvan egy videó, ahol elmeséli, de aki szeretné élőben megnézni egyszer Passengert, érdemes nem lelőni maguknak).
Mindent összevetve rendkívül jó élmény volt, szórakoztató, színvonalas, és élvezetes. Mike és a zenészek is mindent beleadtak, és mindent megtettek, hogy a közönség jól érezze magát, ami sikerült is, így csupa szép élménnyel térhetettünk haza.
Remélem, jön még Magyarországra, ezután sem fogom kihagyni a koncertjét.
