Miért jutottam el odáig, hogy végül diploma nélkül otthagyom az egyetemet?

(Hosszú lett, valószínű nem is túl összefüggő, és senki nem is fogja elolvasni, de most az elmúlt 5 év kínjait, haragját, dühét, bosszúságát, igazságtalanságát, fájdalmát, sérelmeit írtam le. Külső szemlélőknek hosszú és unalmas, de leginkább magam miatt csináltam, mert jólesett kiírni magamból.)

Adrenalin-löket

Miért jelentkeztem a mentőtisztire?

Gimiben jó voltam matekból, fizikából, így anya egyszer felvetette, hogy jó orvos lennék, ha már így mennek a reál tárgyak. Több se kellett nekem, felvettem a kémia és biosz fakultációt, és emelt szinten tanultam őket, és leérettségiztem latinból 6 év tanulás után, hátha annak is hasznát veszem majd. A bioszt imádtam, mai napig szeretem, de a kémia faktot másfél év után abbahagytam, mert nem érdekelt annyira, meg nem voltam belőle színötös. Utólag persze már bánom, visszagondolva simán meg tudtam volna csinálni. De akkor úgy gondoltam, hogy nem akarok belőle emelt szinten érettségizni, így maradt a biosz. Mivel ezzel kizártam az orvosit, gondolkodtam, hogy mi az, ami közel áll hozzá. A mentőtiszt szakirány izgalmasnak hangzott, a többi ETK-s szakot viszont nem éreztem magamhoz közel (ápoló, dietetikus, gyógytornász, stb). A Harmadik műszakon és a Vészhelyzeten nőttem fel, imádtam nézni a mentőket. Ha lett volna egy csöpp eszem, akkor legalább középszinten leérettségizek fizikából, vagy kémiából, de én a magyar biosszal mentem tovább a mentőtisztire a Semmelweis-en. Emlékeim szerint 417 pontom volt, (a mentőtisztire kb 340 körül volt a ponthatár), szóval ha megcsinálom jóra legalább a középszintű kémiát, akkor valamelyik vidéki orvosi egyetemre bekerülhettem volna. Ezt bizony eléggé bánom már. Ahogyan azt is, hogy a mentőtisztit jelöltem meg első helyen. Sőt, a többi helyen is, ami azt illeti.... Hallgatnom kellett volna mindenkire, aki azt mondta, hogy nem kéne, de saját kárán tanul az ember.

Mi tetszett benne?

Nagyon szerettem az anatómiát, és az élettant (bár nem azt, ahogyan tanították), sokmindennek olvastam utána szabadidőmben, sőt később még vettem magamnak KÖNYVET is, mert annyira érdekelt. Szerettem azt az érzést, amikor megtanultam valamit, és megértettem, hogy az ember valamely része hogyan működik. Magic.

mentőállomáson épp pihenünk, esetre várva

Szerettem a gyakorlatok egy részét is. Imádtam például mentőzni (nem hátrány a mentőtisztin). Szigetszentmiklósra jártam szekundálni, jófejek voltak az ottani mentőtisztek, ápolók és gépkocsivezetők, befogadóak és segítőkészek. Persze nem túl nőies a szakma, így bírni kell a humorukat és a stílusukat a mentőként dolgozó férfiaknak, de nekem ez nem okozott gondot, mi jól kijöttünk.

A kórházi gyakorlatok közül imádtam a sürgősségi gyakorlatot. 2 hétig voltam a Szent Imre kórház sürgősségi osztályán, ahol rengeteget tanultam, mert egy nagyon gyakorlott, nagy tudású és jófej sürgis ápolónő mellé osztottak be, aki mindent megmutatott nekem, és hagyta, hogy egy idő után én is vegyek astruphoz artériából vért, szúrjak vénát, gyógyszereljek, EKG-zzak, stb. Ha a vizsgálathoz bejött a doki, akkor is sokszor mondta, hogy gyakornoknak vagyok itt, és sok doki is szívesen magyarázott, hogy mit miért csinál, mit látunk az EKG-n, miért ilyen gyógyszert kap, hova küldi ezután, és ez nem minden kórházra jellemző. Tény, hogy a Szent Imre elvileg oktatókórház, dehát sosem lehet biztosra venni, hogy hogyan fogadják az embert egy gyakorlat során. Olyan is volt, hogy a főnővér megmondta, hogy nem nyúlhatunk a beteghez, mert az az ő felelőssége és ő nem vállal miértünk felelősséget, így ülhettünk a nővérpult előtt és beszélgettünk, meg azt hiszem mehettünk vizitre, és meghallgathattunk egy tüdőgyulladást. Egy karácsonyfára is emlékszem az előtérből. Elég sivár volt a hangulat, senkinek sem hiányoztunk oda. Az egy szörnyű gyak volt, talán belgyógyászat. Azt hiszem a Honvédban, ami furcsa, mert a sürgősségi meg ott elvileg elég jó.

Jó volt még a sebészet is, ahol beengedtek minket műtétekre, ami izgalmas, de egyben kicsit meghökkentő is. Ez a része pontosan olyan, mint ahogy a Dr.House-ban vagy a Grey's Anatomyban történik. Miközben egy kisfiúnak épp szikével vágták fel a hasfalát és húzták szét az izmait, hogy hozzáférjenek a hasűri szerveihez, a műtő sebészorvosok simán kitárgyalták, hogy ki hova viszi a családot karácsonykor, koncertre, vagy Ausztriába síelni. Groteszk. Morbid. Hétköznapi.

gyerekgyogyaszat gyak, valami csoda folytan beengedtek a mutobe /HEIM PAL KH/ #pediatrics #semmelweis #or #operatingroom

A photo posted by Eva Simonyi (@evasimonyi) on Dec 11, 2014 at 6:57am PST

Szerettem, hogy a hétköznapi életben is tudtam hasznosítani, hogy sotés vagyok. Ha bárhol felmerült bármilyen egészségügyi téma, tudtam értelmesen hozzászólni, és hallgattak a véleményemre (hozzá kell tennem, hogy nem voltam kiemelkedő az évfolyamból, de amikor tudok válaszolni egy egyszerű kérdésre, pl. kiment a bokám és ezt meg ezt mondta a doki, mit csináljak vele, vagy hasonlók, és az embereket érdekelte a véleményem, az jó érzés). Persze sokszor banális dolgokkal is megkerestek, pl: paksis/fekete táborból volt egy hajnali 2 órás telefon, hogy verekedtek poénból, és most nem hall a bal fülére (elmúlt később), vagy klasszikus eset: egy seniortáborban, ha valaki részegen elvágja a kisujját, és kiömlik belőle egészen 2 db vércsepp, akkor üvöltve keres mindenki, hogy ÉÉÉVAAA TE MENTŐS VAGY SEGÍTS!!!

Szeretem, hogy amikor Grey's Anatomy-t, Dr. House-t, Vészhelyzetet, akármit nézek, akkor értem ami történik, és észreveszem azt is, ha tök hülyeséget csinálnak benne. Rettentően idegesítő például, amikor újraélesztenek, rányomnak 3-at a mellkasára, és továbbra is egyenes csík van a monitoron, megint rányom hármat, ránéz a monitorra, "NEM, NEM VESZÍTHETJÜK EL", "John, engedd őt elmenni" " time of death: 04.17." és sírva kimegy a műtőből. Minden egyes alkalommal. Ennél még azok a gimisek is jobban tudnak újraéleszteni, akik csak valami gagyibb elsősegély tanfolyamot láttak.

Szerettem a gondolatot, hogyha lediplomázok, dolgozhatok az egészségügyben, naiv módon majd én jobbá teszem a világot, meg segítek embereken. Mert amikor segítettünk valakin, jobban lett, vagy éppen újraélesztettünk valakit, és visszajött, az az érzés semmi máshoz nem fogható... Mitől ment el a kedvem?

Alapvetően nem teljesen ment el tőle a kedvem, de sokat vesztettem a motivációból. A fizetés nevetséges, pénz nincsen gyógyszerekre, vagy felújítani kórházakat, modernebb és új eszközöket venni, több mentőautót felszerelni, rendesen megfizetni az egészségügyben dolgozókat. Az eddig kb bármikor kikérhető 20 percet (a megváltás egy 12 órás műszakban, amikor visszamehetünk a mentőállomásra, és megehetjük a tegnap becsomagolt kis ebédünket) mostmár nem lehet ám csak úgy kikérni, simán mondhatják, hogy oké, most osztjuk ki nektek a 20 percet, most, amikor leadtátok a beteget a kórházban, ebédeljetek meg ott. Ez mi? Vagy az, hogy amikor beviszünk valakit egy kórházba, akkor karikás szemű, rosszkedvű, kialvatlan ápolónők jönnek oda, hogy miért oda vittük, hát nem fér el, minden kórterem foglalt és tele van, mi meg közöljük szegénnyel a éjszakás műszakja végén, hogy egy másik kórházból jövünk, ahol szintén minden tele van... Amikor a sürgősségin egy ápolónőnek nincs 5 perce elmenni mosdóba, és a nővérpultnál ebédel meg kapkodva, mert nem hagyhatja el a helyét, hacsak nem ugrik be valaki más a helyére, mivel neki 4-6 intenzíves beteg jut, akiket egy percre sem lehet magukra hagyni (ideális esetben egy betegre kéne egy nővérnek jutnia, de ez itthon kb álom). Az, hogy 3 évig tanuljuk, hogy hogyan kell intubálni, majd azt mondják, hogy az új eljárásrendet meg kell tanulni, RSI-zzünk, de nem tudunk, mivel nekünk nem oktatták. Akkor intubáljunk "simán", régi gyógyszerekkel? Oké, az menne, de már nincsen rá kompetenciánk. Ha végzek, "C" kompetenciájú mentőtiszt leszek, aki nem intubálhat, csak hogyha van x db lepapírozott intubációja. Tehát egy súlyosabb esethez nekem is kérnem kell segélykocsit, hogy csinálja meg azt, amit egyébként megtanultam én is. Nincs elég tapasztalatom benne? Valóban nincsen, mivel a kórházakba kb lehetetlen bekuncsorogni magamat gyakorolni, és még ha van is egy jófej mentőtiszt, aki megengedné, hogy intubáljak, azzal ő kockáztatná a beteget, hiszen mi van, hogyha nem sikerül? Patológián az orvostanhallgatók intubálnak, gyakorlatban meg a végzett tisztek, mert kockázat élesben átengedni nekünk az intubálást. Rendben, akkor ne engedjenek intubálni, csak hogyha megfelelek a kritériumoknak, és van X db igazolt intubálás a hátam mögött. De akkor miért várják el államvizsgán, hogy ne C hanem A kompetensként vizsgázzak? Ha arra kerül a sor, akkor nekem vizsgán intubálnom kell, és buktató jellegű hiba, hogyha nem sikerül. Amikor a való életben nekem tilos intubálnom, kivéve pl. hogyha újraélesztek, gondolom azon az elven, hogy többet már úgysem árthatok. Nem igazán értem a logikát abban, hogy miért várnak el tőlem az államvizsgán egy olyan dolgot, amit az életben nem csinálhatok meg, csak hogyha megvan hozzá a gyakorlatom. Egyetem alatt pedig természetesen senkinek nem lesz meg a gyakorlata.

És akkor el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy miért utáltam meg igazán az egyetemet (és nem a mentőzést).

Oktatás, és "tanárok"

Az oktatásért felelős emberek, és maguk az oktatók még nem ilyen képzésben tanultak. Sőt, akikkel mentőztem, sokszor ők is meglepődtek, hogy milyen részletességgel kell tudnunk dolgokat, amikor ők, akik nap mint nap mentőznek, ők sem tudják. Tapasztalataim szerint az oktatást túlságosan elméleti, és ahhoz képest, hogy "csak" 4 év (többnek éreztem...), rengeteg felesleges kitöltő tárgyunk van. Minden egyetemen vannak kitöltő tárgyak, ez természetes, tágítja a látókörünket, alapműveltséget szerez nekünk, kicsit kimozdulunk a komfortzónánkból, stb, sorolhatnám a nagyon hangzatos indokokat, amiért nekünk Hivatás és világkép/Hivatás és személyiség címszó alatt csoportterápiát kell tartanunk, ahol arról beszéltünk, hogyha természeti jelenségek lennénk, akkor milyen formában jellennénk meg. Pszichológussal arról beszélni, hogy tónak gondolnám magam, mert nyugodt természet vagyok, (csak egy példa), egészen más, mint amikor ilyen és egyéb más feladatokon keresztül KÖTELES vagyok egészen bensőséges dolgokat elárulni magamról idegeneknek (20 új csoporttárs). Ha nem veszem komolyan, és nem beszélek őszintén magamról, csak elpoénkodom, akkor időpocsékolás az egész, ha viszont komolyan veszem, akkor túl komoly tárgy kb 2 kreditért, hétfő reggel 8kor, ráadásul elég kellemetlenül is éreztem magam rajta. Vagy például az Egészségügyi gazdaságtan, Egészség és társadalom, Közegézségtan, és még sorolhantám, amikből nem igazán tudnék most felidézni semmit, tehát maradandó nyomot nem hagytak bennem, a zh-ra vagy épp vizsgára megtanultam (/bemagoltam) amit muszáj volt, majd el is felejtettem, mint az évfolyam 99%-a. Valóban elengedhetetlen, hogy az alaklélektanról tanuljak Pszichológián (az emberséget, a jó kommunikációs készséget nem egy 2 órás száraz előadáson sajátítjuk el), vagy Szakdolgozat módszertanon arról vitatkozzam a tanárral, hogy a meleg pároknak kéne-e házasodnia, és hogy a család az csak a férfi-nő házasságot, és a házasságban született gyermeket jelenti, mindeközben pedig még csak meg sem próbáljuk azt a látszatot kelteni, hogy bárkit is érdekel az érveléstechnikád, hogy a tárgyhoz kapcsolódó dologról is szó legyen, mert a véleményedbe köt bele, hogy az pedig nem úgy van. Kórélettanon megtanultuk enzimszintre lebontva a dolgokat, de a szülészet-nőgyógyászat, vagy a gyerekgyógyászat, amit tényleg használna valaki a hivatása során, az az utolsó félévbe fért csak bele. Egyetlen félévig tanultuk ezeket, mint ahogyan az EKG-t is, amit nap, mint nap tudnunk kell elemezni a gyakorlatban, és ami egy féléves választható tárgy volt, és ahol az első órán bejött a tanár, felvetített egy EKG-t, és amikor senki nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy mi az, akkor lehordta az egész bandát, hogy erről üvölt az, hogy egy supraventricularis tachycardia. Akkoriban csak annyit tudtunk, hogy az EKG-n valamilyen hullámok vannak, és hogyha egyenes, akkor meghalt a beteg, de azt tudnunk kell, hogy az EKG-ről ÜVÖLT, hogy az milyen kóros elváltozást mutat? A normálisat se tudtuk volna elemezni. És ha már feljött az, hogy mi volt utolsó félévben....Normális egyetemen utolsó félévben dolgozol a diplomamunkádon, meg talán van valami gyakod. Nekem a legnehezebb féléveim egyike volt az utolsó, ahol 33 kreditem volt, mindegyik tantárgyon kb kötelező volt az előadásra bemenni, volt kórházi gyakorlatunk, rendes vizsgaidőszak, írtam a szakdogámat, és mindeközben persze mindenki tanult az államvizsgájára, esetleg dolgozott. Nevetséges volt, egyik nap még a belgyógyászatból vizsgáztam, pár nappal később meg már az írásbeli államvizsgámat írtam, dehát természetesen ez nem okozhat gondot, hiszen mindenki folyamatosan tanul, és gond nélkül felidézi az első féléves anatómiát, és a 3 évvel ezelőtti járványtant is, legalábbis a tanárok véleménye szerint.

A tény, hogy tölteléktárgyakkal van teletűzdelve a tanrend, hogy a gyakorlataink közül semmit nem ér az, amit éppen egy olyan kórházban töltünk, ahol semmibe se néznek minket, hogy a fontos tárgyak felett elsiklunk, hogy az utolsó félév megterhelőbb, mint amennyire az egy normális egyetemen elvárható lenne stb mind betudható lehetne akár annak is, hogy NEKEM nem tetszik, nem ment, és ez csak egyéni vélemény. De az, hogy hányan kezdünk, és a lemorzsolódásokkal együtt is a végzős évfolyamból hányan mennek át az államvizsgán, az nem egyéni vélemény. Az egy borzasztóan kis szám. Szerény példámból kiindulva az, hogy valaki egyenesbe elvégzi a tanrendet anélkül, hogy valaha bukott volna tárgyat, abszolvál, megírja a szakdogáját és az írásbeli államvizsgát 4-esre, az nem jelenti azt, hogy tud annyit, hogy átengedjék a gyakorlati államvizsgán. ELVÉGRE EMBERÉLETEK SORSA LESZ A KEZEIM KÖZÖTT! Tegyük fel, hogy biztos valami ÓRIÁSI buktató jellegű dolgot hibáztam el (egyébként nem), és egy bukás még belefér. Na de azt már nem tudom mivel magyarázni, hogy úgy bukok meg másodjára, hogy az első bukás utáni 1 évben eljártam szekundálni, összejártam tanulni egy csoporttársammal, tételeket dolgoztam ki, mindennek utánanéztem, és lelkiismeretesen tanultam. A szituációmban olyan apróságokba kötöttek bele mindkét alkalommal, amik nem valós buktató jellegű dolgok, nem reálisak. Egy bábun kell eljátszanunk egy szituációt, mintha az életben történne. Tanárok jegyzetelgetnek fölöttem, miközben vért izzadok, hogy egy bábut a hátára fordítsak úgy, hogy ne tépjem ki a kábeleket. És persze 10 másodpercenként meg kell kérdeznem, hogy a beteg reagál-e még, mert maguktól nem mondák, hogy összeesett és elájult. Az életben valószínű nem venném észre, és nem reagálnék azonnal. Ja, de. Ahogyan azt is meg kell kérdeznem egy robbanásos szituációban, hogy a beteg arcán látok-e égésnyomokat, mert az, hogy mit látok a betegen, nem megfelelő kérdés. Az életben valószínű azt sem venném észre, hogy fekete az arca, és összeégett a mellkasa, dehát a megkésett intubáció nem néz ki túl jól egy államvizsgán. De amikor rákérdeztem, természetesen nem azért buktam meg, mert az utolsó 2 percben tudtam meg, hogy mire megy ki a szitu, és a sírással küszködve, kapkodva intubáltam. Nem. Azon, hogy nem volt 360 fokban körbejárható a beteg. Érdekes, én A-tól Z-ig végigvizsgáltam gond nélkül, majd rögzítve mentettem ki. Ha betegvizsgálat előtt mozgatom, akkor meg az lett volna a baj, hogy ez meg az törött, és a mozgatás miatt sérülhetett a gerincvelő, vagy épp elmozdítottam az instabil medencéjét és az eddig tamponált vérzés most újra elárasztja a medencéjét és meghal. Amikor már azt hittem, hogy most menni fog, mert tényleg felkészültem, akkor abba kötbek bele, amibe tudnak. Az, hogy ki megy át, szerintem vagy pofára megy, vagy teljesen random. Nem azoktól sajnálom a diplomát, akik már megkapták. Azokat sajnálom, akik még nem, de megérdemelnék. Azt hinné az ember, hogy jelent valamit az, hogy időben abszolvált, és tanult azóta is, de itt a rengeteg múlik a szerencsén, és kezdem megunni, hogy azon múljon a diplomám.

Tegnap voltam harmadjára gyakorlati államvizsgán, és egyben utoljára is. Újra kéne kezdenem az írásbelitől. Hiába felelt meg egyszer már az elméleti tudásom, most megint tesztelni kéne, hogy vajon 1 év elteltével még mindig megfelelő-e. Utána pedig megint el kéne jönnöm erre a vizsgára, pedig már a gondolattól is gyomorgörcsöm volt. Egészen tegnapig. Rosszulvoltam, ha eszembejutott, szikralátásom volt, szédültem, és majdnem elájultam a szitum előtt, le is kellett ülnöm. Attól féltem, hogy hányni fogok ott, a saját vizsgámon. Természetes, hogyha valaki izgul, de szerintem az nem normális azért, hogyha (legalább 3 emberről tudom) valaki nyugtatóval tudja csak túlvészelni a vizsgaidőszakokat és az államvizsgát, mert máshogy nem lehet. Az, hogy egy pofonegyszerű szitunál úgy lefagyok, hogy a 10 percből kb a 6.nál találok magamra és haladok jó irányba, és csak a legvégén jövök rá, hogy mi a jó, miket rontottam el, mert remeg a kezem, és a való életben meg 30-40 perceket is elszüttyögünk a helyszínen, mielőtt valamit biztosra mondunk...Amikor a való életben már nem egy hasonló és sokkal nehezebb helyzetet oldottam meg, itt meg majdnem elájulok a görcsöléstől...Az, hogy itt többen évek óta mentőznek, és átmennek a gyakorlatin is, majd megbuknak szóbelin, és elölről kell kezdenie, majd érdekes módon másodjára már nem megfelelő/elegendő a tudása? És amikor 70-80%-os bukási arányok vannak egy államvizsgán, akkor semelyik tanárunknak nem jut az eszébe, hogy nem CSAK a diákok a hibásak? Persze, meg kell tudni oldani egy szituációt. De amikor az oktatás sokszor felszínes, nincs idő mindent elgyakorolni, a csúszósoknak pláne semmi lehetősége nincs gyakorolni, akkor lehet megfordulna a fejemben tanárként, hogy esetleg segíthetnék-e nekik valamiben? Tartani egy órát csak az államvizsga felkészülésnek szentelve, ahol feltehetik a kérdéseiket? Átnézzük az alap betegmozgatást, eszközhasználatot? Nem jut eszükbe, mert 4 évvel ezelőtt egyszer már megtanultuk, ergo tudjuk. Elvárják, hogy 2 orvosi diplomának megfelelő mennyiségű tudás legyen a fejünkben, a kezünkben meg 20 év mentőzés tapasztalata, a reakcióidőnk 1mp legyen, és egy műanyag babát bámulva és a protokollt betartva legyünk emberségesek, beszélgessünk vele, miközben épp 100 felé áll az agyunk, hiszen minden ezen az egy vizsgán múlik. Nem számít, hogy egyszer ezekből már levizsgáztunk sikeresen, most mégegyszer le kell, plusz stresszfaktor, hogy ezen múlik a diplomám. Ezek az egyetemi oktatók (tanárnak nem nevezném, pedagógusnak pláne nem) olyan megvetéssel és undorral néznek ránk vizsga közben, hogyha hibázunk (márpedig persze, hogy hibázunk valamit), mintha legalább leprások lennénk, akik egyben értelmi fogyatékosok is. Olyan megalázóan beszélnek velünk, hogy el akarjunk süllyedni a föld alá, hogy egy 0-nak érezzük magunkat. Egy oktató hogy mer olyat mondani a diákjának, hogy amit csinált, az a szakma szembeköpése volt? Hogy a szituációját FÁJT néznie? Minden vizsgázó előtt? Hogy ők reggel óta ittvannak, és vizsgáztatnak, és ez nagyon nehéz, megterhelő, és fárasztó nekik, mert ilyen szituációkat kell végignézniük, amiket mi produkálunk. Majdnem megsajnálom a végén őket... Az eredményhirdetés elején meg még félhangosan oda is mondja a mellette álló tanárnak, hogy "ne mondd még meg nekik a jegyeket, játsszunk még velük egy kicsit", és közben mosolyogva néz ránk, ahogy várjuk az eredményeket, és közben lepörög előttünk az elmúlt 4-5 évünk.

Nem csinálom tovább

Most próbálom tudatosítani magamban, hogy vége, hogy nem megyek vissza újrapróbálkozni, mert idegileg egy roncs vagyok tőle, mert teljesen össze tud törni, mert bármit teszek, nem megfelelő nekik. Mert nem éri meg, hogy plusz energiát, időt, gyomorgörcsöt fektessek bele. Eddig éppen eleget tettem érte. Ha nem kellek nekik, így jártak. Én nem fogok tovább haladni afelé, hogy csődtömeget gyártsak magamból, és elvegyem az energiámat és időmet olyan dolgoktól, amik előre visznek az életben, és boldoggá tesznek, csak azért, hogy legyen egy papírom. El fogom tudni engedni, hogy nem lesz diplomám, hogy az elmúlt 5 évemről, és a tudásról, amit megszereztem, nem lesz papírom, bár elég nehéz. De nem maga a papír hiánya a legnehezebb, le tudom nélküle élni az életemet teljesen boldogan. Az sokkal jobban fáj, hogy mennyi áldozatot hoztam érte, és mindez most hiábavalónak tűnik. A reggeli 5.20-as ébresztők, hogy a 6.13-as busszal felmenjek a reggel 8-as órámra, a rengeteg tanulás a zh-kra, vizsgákra, a sok sírás, és "képtelen vagyok rá" egy vizsgaidőszakban, a hajnalig tartó jegyzetelés és könyvekben utánanézegetés, a szakdogámba fektetett energia, a kutatásom, az összes belgyógy beugró, a boncolások, a kórházi gyakorlatok, a tény, hogy abszolváltam, mind-mind most ablakon kidobott időpocsékolásnak tűnnek, bár tudom, hogy valójában diploma nélkül sem felesleges a tudásom. Csak most annak érzem.

Amit viszont senki nem vehet el tőlem
A gólyatábor élményét...az érzést, amikor életemben először próbálkozom elsőévesként vénát szúrni, (mert Miklóson nekem engedtek csinálni mindent), és elsőre sikerül is.... amikor a helyszínen én játszom a doktornénit, és mindent jól csinálok, és egyedül rájövök a diagnózisra és a kezelésre.... amikor újraélesztünk, és a betegnek visszajön a keringése, és normál ritmusa lesz.... amikor egy cserbenhagyásos gázolás miatt riasztanak minket karácsony előtt, a helyszínen pedig egy anyukát találunk a földön, aki a gyerekével sétált, és amikor csupa vér minden és kimondhatatlan fájdalmakat él át, és mindenki épp vénát szúr vagy EKG-zik, ő meg csak sírva megfogja a kezem.... amikor boncolásnál végre nem egy bábun intubálok, és mégis elsőre sikerül.... amikor az első anatómia vizsgámra áttanultam egy karácsonyt reggel 8-tól hajnal 2-ig minden nap, és az egész aznap vizsgázó csoportból előttem mindenki megbukik, majd én jövök, és a legenda, drága Hruska tanárnő megdicsér, és 4-est kapok, én meg az örömtől bőgve hívom fel a szüleimet...

Próbálom ezeket, és csak ezeket továbbvinni magammal, minden mást, aminek a gondolatától is rosszul vagyok, és mérgezné az életemet, pedig hátrahagyni és elfelejteni, és legfőképp lezárni.

SOTE gólyatábor, 2011

gólyatábori szobánk :)

életem első vénája

Szimulációs gyakorlatok:

Ezt is megértük 📝 egy lépéssel közelebb ☺#thesis #EMT #emts #paramedic

A photo posted by Eva Simonyi (@evasimonyi) on Mar 19, 2015 at 6:04am PDT

Nem ez az én életpályám, de meg fogom találni, ami az lesz :)