A quesadillát sokkal könnyebb elkészíteni, mint ahogyan eleinte gondoltam volna. Az elmúlt héten két alkalommal is csináltam két különböző fajtájú quesadillát, lilahagymás- barbeque-s -csirkéset, és sonka- gomba- kukoricásat.
Próbáljátok ki, remélem nektek is ízlik majd :)
Elkészítési idő:
~25-30 perc (előkészületekkel együtt)
Hozzávalók a lilahagymás- barbeque-s -csirkés quesadillához (6 darabhoz):
6 darab tortilla
0,5 kg csirke
30 dkg trappista sajt
1,5 dl BBQ szósz
2 kis fej lilahagyma
kisütéshez: olaj
Előre reszeljük le a sajtot, vágjuk fel a csirkét és a lilahagymát.
A csirkét olajon süssük meg serpenyőben, majd öntsük rá a BBQ szószt, és adjuk hozzá az összevágott lilahagymát. Ha jól összekevertük, szedjük ki egy tálba. Ezután vagy vegyünk elő egy másik serpenyőt, vagy mossuk el, amiben eddig főztünk.
BBQ-s lilahagymás csirke
Tegyünk fel egy kis olajat, majd tegyük fel a tortillalapot. A tortilla egyik felére szórjunk reszelt sajtot, kanalazzunk rá a bbq-s csirkéből, majd szórjunk rá ismét sajtot. Ezután hajtsuk rá a másik felét és süssük közepes lángon kb fél percig, majd fordítsuk meg, szintén fél percre.
A másik verzió a sonka-gomba-kukorica quesadilla volt.
Hozzávalók (6 darabhoz):
6 darabos tortilla
15 dkg sonka
30 dkg trappista sajt
1 kisebb kozerv kukorica
10 db csiperkegomba
kisütéshez: olaj
Kb egy fél pohár vízben puhítsuk meg serpenyőben a kukoricát és a gombát, majd szedjük ki, a maradék vizet pedig öntsük le a serpenyőből. Egy kis olajra tegyük fel a tortillát, szórjunk a tortilla egyik felére sajtot, tegyünk rá néhány szelet gombát és 2-3 kiskanálnyi kukoricát, erre 1-2 szelet sonkát, majd ismét sajtot. Ezután hajtsuk össze a tortillát, és az előbb leírt módon süssük meg mindkét oldalát.
Végtelenül egyszerű és gyors az elkészítése, a végeredmény pedig isteni!
A 32 éves angol énekes-dalszerző, Michael David Rosenberg, ismertebb nevén Passenger, 2012-ben robbant be a köztudatba a Let Her Go című számával, de már előtte is aktívan zenélt. 16 évesen otthagyta a középsulit, dalokat írt, és az utcán zenélt. Ezekről az időkről egyszer azt nyilatkozta, hogy furcsa volt, de ugyanakkor nagyon felszabadító, úgy érezte, hogy az emberek megértik őt és a zenéjét. Kisebb fellépések követték egymást, ahol felfigyeltek rá. Egy bandát alapítottak Passenger néven Andrew Phillips-sel, ami 5 fősre bővült, majd 2007-ben megjelent az első és egyben utolsó albumuk Wicked Man's Rest címmel. Az együttes 2009-ben feloszlott, de Michael megtartotta a Passenger nevet. Egyre több koncertet adott, főleg Ausztráliában, eleinte előzenekarként, majd főfellépőként. 2009-ben megjelent első szólóalbuma, a Wide Eyes Blind Love, amit 2010-ben követett a Flight of the Crow, és bár ezek még nem hozták meg számára az áttörő sikert, de Angliában is elkezdett koncertezni, és egyre többen ismerték meg a zenéjét. A világhírt számára a 2012-ben megjelent All The Little Lights c. lemez hozta meg, amin a Let Her Go is található. Saját elmondása szerint amikor írta a dalt, nem gondolta, hogy ekkora sikere lesz (a youtube-on már több, mint 1 milliárdan kattintottak a dalra), hiszen előtte még sosem játszották le egyetlen dalát sem a rádiók, ez pedig egyből 20 országban vezette a toplistákat.
Azóta karrierje folyamatosan felfelé ível, egyre nagyobb nevű fesztiválokra hívják, valamint rendszeresen lép fel gyerekkori barátjával, Ed Sheeran-nel. Azóta megjelent a Whispers I és a Whispers II című lemez is, szinte évente jön ki új lemeze, de ezt a Passenger rajongók nyilván nem bánják, hiszen így a lemezbemutató turnék során Magyarországra is egyre többször látogathat el (a közeljövőben fog koncertet adni az Akváriumban, ami már most teltházasnak ígérkezik, hiszen hetekkel ezelőtt minden jegy elkelt).
A szeptember 23-án megjelent Young as the Morning, Old as the Sea című lemez is viseli a klasszikus passenger-féle dalok jegyeit, főszerepben a gitárral. A csendesebb, lassabb hangulatú dalok ugyanannyira elvarázsolják a hallgatót, mint ahogyan az ütemesebb, kissé pörgősebb, poposabb dalok. A dalszövegek sem okoztak csalódást, bár már ezt is megszokhattuk az elmúlt években, hiszen Passenger sosem a klisés szerelmi dalokról volt híres, ő inkább az elgondolkodtató, tartalmas dalszövegeket preferálja, ami ezen az albumon is megmutatkozik.
A címadó dalban Mike arról énekel, hogy mennyire szeretne világot látni, különböző országokat körbejárni és megismerni, hisz ezáltal igazán szabadnak érezné magát.
“I wanna be free as the winds that blow past me, clear as the air that I breath
Young as the morning, and old as the sea”
Az egyik legelgondolkodtatóbb dalszöveg szerintem a Home című dalé, amelyben félelmeiről beszél. Mindenkinek vannak félelmei, amikkel nem könnyű szembesülni. Talán sokszor még magunknak sem valljuk be őket. De talán ha egyszer már magunkban ki merjük mondani, akkor onnantól kezdve már sokkal egyszerűbb lesz szembenézni velük. Passenger zenéje mindig is őszinte volt, és sokszor olyan dolgokat mond ki, amiket sajátunknak érzünk.
“They say home is where the heart is, but my heart is wild and free
So am I homeless or just heartless?“
Felszabadult, könnyed, boldog, megnyugtató, szabad, szép. Ezek a szavak jutnak eszembe, ahogy hallgatom az albumot, jelenleg épp körülbelül századjára (gyakorlatilag nonstop ez szól, mióta megjelent, annyira beleszerettem). Ahhoz képest, hogy évente új albuma jelenik meg, egyáltalán nem érzem összecsapottnak.
(A lemez 10 dalt tartalmaz, Deluxe Edition-ön pluszban még 5 akusztikus dal szerepel.)
Saját elmondása szerint amikor dalt ír, az egyszerűségre törekszik. Ha felmerül benne egy gondolat, egy érzés, megpróbálja a dalt úgy megírni, hogy az érzést tükrözze, egyszerűen és letisztultan, és így tud az emberekkel a dalain át kapcsolatot teremteni. Véleménye szerint az emberek a zenében legjobban az őszinteséget értékelik, és ha nem mesterkéltek a dalszövegek, és a zene, hanem őszinte, az jobban megtalálja az utat az emberek szívéhez.
Amikor egy-egy fesztiválon interjút készítenek vele, nagyon sokszor elhangzik a kérdés, hogy hiányolja-e az utcazenélést. Erre mindig az a válasz, hogy még mindig csinálja, hiszen számára ekkor nincsenek korlátok (szó szerint is, nem választja el az embereket tőle egy kordon), valamint spontán, és nincs rajta nyomás, mint például egy aréna koncerten, ahol az emberek megveszik a drága jegyeket, és elvárásokkal érkeznek. Az utcán nincsenek elvárások, sokkal könnyedebb.
Nemrégiben néztem egy interjút vele, és az egyik kedvenc pillanatom volt, amikor épp mesél, mikor egy pillangó elkezd repkedni körülötte, ekkor megáll, és csak gyönyörködik benne, majd nem is folytatja, amíg el nem repül a pillangó. Ez szerintem tökéletesen jellemzi azt, hogy ő milyen ember a zenében, az apró dolgoknak is tud örülni, és mindenben keresi a szépet, legalábbis a dalain keresztül egy ilyen emberről kap képet a hallgató.
Passenger most ősszel Európában turnézik, több koncertre már most elkelt minden jegy, ami jelzi, hogy mennyira igény van manapság az ilyesfajta zenére.
“Life isn’t just happy, or just miserable, it’s kind a bit of both, and a bit silly and a bit ridiculous as well” - Mike Rosenberg
Az albumot ingyen meghallgathatod a spotify-on:
A 2010 óta aktív brit együttes az elmúlt 6 év alatt meglepően nagy sikereket ért el. A szóló produkcióból együttessé alakult formáció a 2013-as albumon felcsendülő slágerek (“Pompeii”, “Flaws”, “Things We Lost In The Fire”) miatt keletkező sikerhullámot ügyesen meglovagolva az elmúlt néhány évben szinte minden neves fesztiválon headline-er volt, a Szigetet kétszer, a Voltot egyszer járták meg, a közönség mindhárom koncertet imádta. Én a Volt fesztiválos fellépésükön voltam ott, lehengerlőek élőben. A koncert előtt nem hallgattam agyon a lemezüket, csak azokat a dalokat ismertem, amik a csapból is folytak, de a koncerten igazán megkedveltem őket. Rengeteget kommunikáltak a közönséggel (brit létükre), jókedvűek voltak, pörgősek, és élettel teliek. Az énekes hangja meglepően tiszta volt, a zene pedig rendkívül élvezhető volt élőben is, sőt.
(Az énekes, Dan Smith a névvel talán tréfásan akart utalni arra, hogy az ő fejéből pattant ki az együttes ötlete: születésnapja megegyezik a francia forradalom kezdetével, ami július 14, ez pedig nem más, mint a Bastille börtön ostromának napja, innen jött a név.)
Mivel a 2013-as “Bad Blood” óta nem jött ki új album, akár már éppen el is kezdhetett volna kialudni a tűz (hiszen ha évek óta nagyjából ugyanaz a setlist egy koncerten, akkor egy idő után elmúlik a nagy hype), amikor is a debütalbumot 3 év várakozás után követte a brit banda szeptember 9-én megjelent második stúdióalbuma, a “Wild World”.
A lemez hangzása nagyon hasonlónak tűnik első hallgatás után a Bad Blood-hoz, a dallamos, vidám hangulatú, ugrálós refrénű popdalok tehát valójában senkinek nem okoztak meglepetést, és ezáltal csalódást sem. Bár kicsit sokallom a 19 dalt egy albumon, de tekintve, hogy a Bad Blood-on 25 van, talán nem meglepő ez a lépés sem.
A lendületes nyitódal, a “Good Grief” (ami az első single az új albumról) már júniusban megjelent klippel együtt, ami gyorsan nagy népszerűségre tett szert, hiszen a rajongók már hosszú ideje vágytak az új anyagra.
A “Fake It” (ami pedig a második single az albumról) július 29-én jelent meg, így már nyáron kaptunk egy kis ízelítőt ezzel a két dallal arról, hogy nagyjából mire számíthatunk az új albummal kapcsolatban.
A dal introjában egy 1971-es rövidfilmből kivágott néhány mondat hangzik el egy női hang által tolmácsolva: “And I don’t think that that’s a selfish want, I really don’t. I’m not saying that I have this capacity because it’s hard to develop that capacity on your own, when you’re being stopped at every turn” (“Nem hiszem, hogy ez egy önző vágy lenne, tényleg nem hiszem. Nem mondom, hogy nekem van ilyesfajta kapacitásom, mert nehéz ezt kifejleszteni, hogyha lépten-nyomon akadályozzák benne az embert”. Az idézetet megelőző néhány másodperces rész is érdekes, hogyha megnézzük, érthetőbb lesz, hogy mit ért “capacity” alatt.). A dal folyamán később világossá válik, hogy itt azért szerepel ez a bevágás, mert nehéz fejlődni egy olyan kapcsolatban, ahol maga a kapcsolat tart vissza attól, hogy kiteljesedj az életben. A dalszövegből kiderül, hogy az énekes kapcsolata (ex-)barátnőjével már nem olyan, mint régen volt, és nem tudják megjavítani a dolgokat (“Oh my lover, my lover, my love, we can never go back“), de nehéz elengednie (“I wanna waste all of my time with you”), és inkább megjátszaná, hogy semmi nem történt, nem romlott el a kapcsolat, és minden olyan, mint rég volt (“Then let's try our very best to fake it”).
Van néhány lassabb dal is a pörgősebb számok között, ilyen az “An Act Of Kindness”, a “Two Evils” és a “Four Walls” is, ezeknek a daloknak a szövege meggyőz minket arról, hogy az együttes nem csak a fülbemászó popslágereket részesíti előnyben, hanem dalszövegeikkel mélyebb érzelmeket is szeretnének kiváltani a hallgatókból, és nem csak a felszínt kapargatni.
A “Four Walls (The Ballad Of Perry Smith)” egy lassabb, kissé kísérteties dal, amely nekem eleinte James Blake “The Wilhelm Scream” című számára hasonlított, de később már teljesen más irányt vett. Ahogy a cím is elárulja, Perry Smith-ről és az általa okozott tragédiáról szól. Perry Smith 1959-ben gyilkolta meg a Clutter családod tettestársaival együtt a kansas-i Holcombban (“These four walls in Holcomb to keep you from the sun”). A történetből később regény született (Truman Capote: In Cold Blood, erre utalnak a dalszövegben is: “You've only these four walls before they, in cold blood, hang you up”), a könyv alapján pedig több filmet is forgattak.
5 dal maradt le a “sima” albumról és csak a “Complete Edition”-re kerültek fel. Bár nélkülük sem érezném hiányosnak az albumot, ezek is kellemes hangulatú dalok, amik hangzásukban szintén hajaznak az első lemezre (bár véleményem szerint a rádiókból nem pont ezek a dalok fognak ömleni).
Van néhány igencsak slágergyanús dal, akárcsak az első albumon, amik nekem megugrották a lécet, de lehet, csak az újdonság varázsa miatt, hiszen bevallom, kimondottan örültem az albumnak, kedvelem az együttest, a stílusukat, a himnusz-szerű dalokat. 4-5-ször hallgattam végig az egészet, és egyre jobban tetszik, remélem a rajongók nagy része szintén így van ezzel.
Az album lendületes, a dalok fülbemászóak, szövegeik pedig továbbra sem elcsépeltek, és nincsenek teletűzdelve közhelyekkel. Mindent összevetve egy könnyen befogadható, jó hangulatú lemez lett, nem okoztak csalódást.
A Wild World album ingyenesen meghallgatható (többek között) a Spotify-on:
Bár itthon nem túl elterjedt, Amerikában azonban az egyik legközkedveltebb étel, mivel elég egyszerű az elkészítése, és borzasztó finom. Kipróbáltam a serpenyőben is megalkotható verzióját, nem csalódtam! Próbáljátok ki, remélem nektek is ízlik majd :)
Elkészítési idő:
~25-30 perc
Hozzávalók (2 főre):
300 g szarvacska tészta
2-3 evőkanálnyi vaj
1,5 bögrényi cheddar sajt
1,5 bögrényi trappista sajt
kb 60-80 ml főzőtejszín (12%-os)
metélőhagyma
kifőzéshez: víz (kb 0,5 l)
Fontos: előre reszeljük le a sajtot és készítsük elő a vizet, mert a tészta állandó kavarást igényel, hogy ne égjen le, mivel kevés vízben főzzük.
1 nagy evőkanálnyi vajat tegyünk fel közepes lángon felolvadni, majd öntsük rá a tésztát. Kezdjük el kevergetni, majd miután felszívta a vajat, öntsünk rá vizet (nem kell egyszerre az egészet, lehet folyamatosan, főzés közben, és nem is muszáj mind a fél litert ráönteni, ezt látjuk menet közben, csak figyeljünk rá, hogy le ne égjen!).
Miután a tészta teljesen megfőtt (meg kell kóstolni), szórjuk rá a sajtot, majd keverjük össze, szépen rá fog olvadni. Miután ráolvadt a sajt, öntsük rá a tejszínt is, adjunk hozzá még egy kis vajat (kb egy kiskanálnyit), majd keverjük össze az egészet.
Miután kiszedtük a tányérünkba, szórjunk apróra vágott metélőhagymát a tetejére, amitől nem csak gusztusosabb lesz, de meglepően sokat dob az ízén is.
A csirkét megmossuk és feldaraboljuk kockára, fűszerezzük (só, bors), majd olajon elősütjük (néhány percig, amíg már nem rózsaszín). Ha készen van, félretesszük.
Ezután az apróra vágott paradicsomot és a zöldséget feltesszük a tűzhelyre közepes lángon, és hozzáadunk vizet (50-100ml, menet közben látni fogjuk, hogy mennyire van szükség), majd 8-10 percig pároljuk. (Ha a vegyes zöldség fagyasztott, akkor mikróban előtte engedjük fel néhány perc melegítéssel, vagy pároljuk tűzhelyen több ideig).
Az előbb félretett csirkét hozzáadjuk a zöldségekhez, majd összekeverjük. Ráöntjük a tejszínt, és adunk még hozzá ízlés szerint fűszert (oregánó, petrezselyem, bazsalikom, bors). Kb 5 percig kevergetjük, hogy összeérjenek az ízek. A végefelé rárakjuk a mozzarella szeleteket, hogy ráolvadjon a csirkére.
Rizzsel tálaljuk.
Jóétvágyat :)
2016. szeptember 4., vasárnap
Red Hot Chili Peppers koncert élménybeszámoló (2016.09.01.)
A Red Hot Chili Peppers legutóbbi magyarországi koncertje óta már 20 év telt el. A jegyek az árusítás első napján 25 perc alatt fogytak el a 09.01-i alkalomra, majd miután kapcsoltak a megfelelő emberek, még aznap bejelentették, hogy 09.02-án is lesz egy koncert, így a visszatérés dupla arénakoncerttel történt.
Május 13-án reggel 9-kor megvettem a jegyeinket az elsejei estére. A koncertet megelőző hetekben egyre több dalukat hallgattam, és hangolódtam az eseményre. A nagy napon már teljesen rápörögtem, be voltam zsongva, hiszen bár már nagyon sok fesztiválon és koncerten voltam, és a kedvenc bandáim nagy részét már láttam, de ők mégis a gyerek/ tinikorom egyik meghatározó együttese. Egészen más érzés volt várni őket, mint valamelyik más, felnőtt fejjel választott kedvencemet.
Bevallom őszintén, hogy én nem a legrégebbi rajongók közé tartozom. Én az 1999-2006-os időszakot szeretem igazán. Az ezt megelőző időkben született dalokra még véletlenül sem mondanám, hogy nem tetszenek, mert zseniálisak. Szimplán nem azokat ismertem meg tőlük először, hanem a Californication albumot, így az nőtt a szívemhez első körben. Szerintem mindenkinek mást jelent az RHCP. Nekem ez az időszak jelenti őket igazán. Az utolsó két album az előzőekhez képest jóval másabb, de nem csak a bandában történt személyi változás miatt (2010-ben jelentették be hivatalosan, hogy Josh Klinghoffer veszi át John Frusciante helyét, az I'm With You-n már ő játszott). Már nem éreztem annyira basszusgitár-vezéreltnek és karakteresnek a dalokat, egyik sem fogott meg istenigazából.
Bár nem a kedvencem az új album, de néhány dal tetszik róla, és ez a turné a The Getaway World Tour névre hallgat, így vártam, hogy fognak játszani új számokat is. Viszont mivel 1996 óta nem voltak itt, reménykedtem benne, hogy elhangzanak majd régebbi slágerek is. Természetesen nem kellett csalódnom.
A koncertre munka után indultunk. A bejáratnál kígyózó sorok meglepően gyorsan indultak meg, miután megérkeztünk, és zökkenőmentesen be is jutottunk már 7-kor az arénába. Mosdó és ruhatár után mentünk be a küzdőtérre, és a hangosítópult elé álltunk, ahol a legjobb a hangzás.
Az előzenekar egy 2011 óta működő californiai női rock-duó, a Deap Vally volt (egy gitár és egy dob, de mindkét lány énekelt is). Energikusak voltak, és felettébb tetszett a zenei alap. A gitáros lány hangja kicsit hasonlított számomban élőben a The Pretty Reckless énekesnője, Taylor Momsen hangjára, bár bevallom, hogy még nem hallgattam bele a zenéjükbe, így lehet, hogy a stúdióhangzásuk egészen más. A hangosítás nem volt tökéletes, és kicsit visszhangzott eleinte az gitáros-vokalista lány, de ahogy telt meg a terem, ez egyre kevésbé volt zavaró, a végére szinte meg is szűnt a jelenség. Az aréna félig sem volt megtelve, amikor kezdtek, a koncertjük közben ment el még mindenki az utolsó sörökért, de fél 9 után már folyamatosan szállingóztak be az emberek, és telt meg a terem. A közönség egyébként láthatóan élvezte a zenét, de nem bontotta le a falakat a csaj duó. Az az est főfellépőjének volt a feladata.
20 perces átszerelés és kis csúszás után 21.15 körül óriási üdvrialgás közepette lépett színpadra az együttes. Flea-ék rövid jammelés után belecsaptak a közepébe a Can't Stop-pal, ami első dalnak szerintem remek választás volt, ezt követte a Dani California. Rendkívül energikusan indult a koncert, láthatóan Anthony-ék is élvezték a bulit.
Már az első dalnál feltűnt a kb 20x40 darab fénycsőből álló színpadi elem, ami majdnem a kiemelt állójegyes blokk végéig belógott a közönség fölé. Fantasztikus összhangban volt a zenével a fénycsövek mozgatása, óriásit dobott az egész produkción.
Nem meglepő módon több dal is elhangzott a The Getaway-ről, ezek közül a Dark Necessities, és a Go Robot nekem kimondottan tetszett, (utóbbit Anthony a táncoslábú rajongóinak ajánlotta, és ez valóban egy olyan dal volt, amire többen is önfeledt táncolásba kezdtünk), a többi dallal az új albumról még nem kerültünk túl közel egymáshoz. De nem maradtak hoppon azok sem, akik a régi slágerekben reménykedtek, hiszen azok közül is bőven hoztak nekünk, vegyük például a Scar Tissue-t, amit mind a ~12 ezer ember együtt énekelt a zenekarral, teljesen libabőrös lett tőle az ember lánya, vagy például a She’s only 18-t, aminek én kimondottan örültem, teljesen odavagyok az egész Stadium Arcadiumért, szerintem minden dala mestermű. Elhangzott a Me and My Friends is, amivel egészen a The Uplift Mofo Party Plan (1987) albumig nyúltak vissza, és ezzel a "kezdeti idők RHCP-je" hangzást hozó dallal az igazán régi rajongók szíve is megdobbant.
Eva Simonyi (@evasimonyi) által közzétett fénykép,
Számora a koncert (egyik) csúcspontja egy hosszasabb jammelés után következett a katartikus élményt nyújtó Californication-nel. Már az első akkord után lebegtem a föld felett, egészen leírhatatlan az érzés,amikor egy ilyen klasszikust hall az ember élőben. Teljes extázis volt, gyermekkorom élőben.Ezután szintén egy alapművet hallhattunk, a By the wayt. A dalt már az ülő szektorba jegyett váltott rajongók sem bírták felállás nélkül végighallgatni, az egész aréna teljesen megőrült a tombolós részre.
Ezután visszavonultak a backstage-be, de a többperces vastaps után természetesen visszatértek játszani még egy kicsit. (A koncerteken a visszatapsolós részeknél egészen el szoktam szontyolodni, mert tudom, hogyha visszajönnek, akkor is már csak néhány szám, és vége az egésznek.)
Amikor a zenekari tagok visszatértek a színpadra, és elkezdték játszani a Dreams of a Samurai-t a The Getaway-ről, őszintén szólva nem ugrottam ki a bőrömből, itt örültem volna, ha még néhány régebbi slágert hallhatok, de az új albumot jöttek népszerűsíteni, tehát nem volt meglepő a dolog. Az est zárásának a Give It Away-t kapta meg a közönség, aki láthatóan örült ennek. Már senki nem ült az arénában, mindenki önfeledten élvezte, amire éveket várt. A fényjátékok búcsúztatója az együttes logoja volt, amit a rengeteg fénycső adott ki együtt végső mintának, és még a koncert vége után is sokáig ott világított.
Eva Simonyi (@evasimonyi) által közzétett fénykép,
A koncert közben a zenekar tagjai többször ugratták egymást, Flea pedig még az elején megjegyezte, hogy már több napja itt vannak, és imádják a várost.
A Maggie után hagytak néhány percet Joshnak is, hogy kicsit megmutassa magát egy Beatles coverrel, ami nekem tetszett, (de nem mennék bele annál bővebben a teljesítményébe, hogy jó volt, mert akaratlanul is összehasonlítanám John Frusciante-val, ami nem helyénvaló, hiszen nem tud a helyébe lépni, és nem is szeretne, és ez így van jól, teljesen más karakterek).
Rendkívül jó élmény volt élőben is látni őket zenélni, bebizonyították, hogy nem csak a stúdióban tudnak maradandót alkotni. Minden jammelős résznél, vagy szimplán egy kiemelkedő gitár- vagy dobszólónál elámultam a zenészek profizmusán.
Az egyetlen igazán zavaró dolog a koncert közben az nem az együttesnek róható fel. Érdemes tudni, hogy utálom a crowd surf-öt, wall of death-t, pogót, minden ilyesmit, mert bár résztvenni benne biztos nagy adrenalinlöket az illetőknek, de én az ilyenekbe akaratomon kívül szoktam kerülni, és nem túl nagy élmény számomra. Félreértés ne essék, nem várom el egy koncerten, hogy hozzám se érjen egy lélek se, de ez kicsit más. Itt egy enyhébb, ámbár annál idegesítőbb koncert "viselkedés" volt jelen, mégpedig fiatal lányok ültek fiúk nyakába, hogy jobban lássanak. Ez pl. a Szigeten kevésbé zavaró, mint egy teltházas arénakoncerten, ahol viszonylag korlátozottak az ember lányának lehetőségei arra, hogy arrébb sétáljon 3 métert, hogy jobban lásson. Legalább 3 szám alatt rontották el az én szórakozásomat (legalábbis a látvány részét) másik kb 10 mögöttük álló emberével együtt. (Az egyik ilyen lány a zenekarnak háttal volt a fiú nyakában, és facebookon csetelt, ami számomra teljesen érthetetlen viselkedés egy koncert közben, but that's just me).
Mindent összevetve az elvárt szinten teljesítettek a fiúk, profi volt a látványvilág, az előadók pedig lendületesek és jókedvűek. Néhány klasszikust még szívesen meghallgattam volna, de nehéz szűk 2 órába belesűríteni 33 évet, plusz természetesen lehetetlen olyan setlistet összeállítani, ami mindenkinek tökéletes, ők mégis megpróbálták, az egészen régi daloktól kezdve játszottak az új albumig nagyon sok lemezről, tehát szinte biztos, hogy mindenkinek voltak olyan dalok, amikre azt mondhatta:"már csak emiatt érdemes volt eljönnöm".
Fantasztikus élmény volt őket élőben látni. Köszönöm nekik innen is. A koncert óta csak Red Hot Chili Peppers szól nálam....
