Red Hot Chili Peppers koncert élménybeszámoló (2016.09.01.)
A Red Hot Chili Peppers legutóbbi magyarországi koncertje óta már 20 év telt el. A jegyek az árusítás első napján 25 perc alatt fogytak el a 09.01-i alkalomra, majd miután kapcsoltak a megfelelő emberek, még aznap bejelentették, hogy 09.02-án is lesz egy koncert, így a visszatérés dupla arénakoncerttel történt.
Május 13-án reggel 9-kor megvettem a jegyeinket az elsejei estére. A koncertet megelőző hetekben egyre több dalukat hallgattam, és hangolódtam az eseményre. A nagy napon már teljesen rápörögtem, be voltam zsongva, hiszen bár már nagyon sok fesztiválon és koncerten voltam, és a kedvenc bandáim nagy részét már láttam, de ők mégis a gyerek/ tinikorom egyik meghatározó együttese. Egészen más érzés volt várni őket, mint valamelyik más, felnőtt fejjel választott kedvencemet.
Bevallom őszintén, hogy én nem a legrégebbi rajongók közé tartozom. Én az 1999-2006-os időszakot szeretem igazán. Az ezt megelőző időkben született dalokra még véletlenül sem mondanám, hogy nem tetszenek, mert zseniálisak. Szimplán nem azokat ismertem meg tőlük először, hanem a Californication albumot, így az nőtt a szívemhez első körben. Szerintem mindenkinek mást jelent az RHCP. Nekem ez az időszak jelenti őket igazán. Az utolsó két album az előzőekhez képest jóval másabb, de nem csak a bandában történt személyi változás miatt (2010-ben jelentették be hivatalosan, hogy Josh Klinghoffer veszi át John Frusciante helyét, az I'm With You-n már ő játszott). Már nem éreztem annyira basszusgitár-vezéreltnek és karakteresnek a dalokat, egyik sem fogott meg istenigazából.
Bár nem a kedvencem az új album, de néhány dal tetszik róla, és ez a turné a The Getaway World Tour névre hallgat, így vártam, hogy fognak játszani új számokat is. Viszont mivel 1996 óta nem voltak itt, reménykedtem benne, hogy elhangzanak majd régebbi slágerek is. Természetesen nem kellett csalódnom.
A koncertre munka után indultunk. A bejáratnál kígyózó sorok meglepően gyorsan indultak meg, miután megérkeztünk, és zökkenőmentesen be is jutottunk már 7-kor az arénába. Mosdó és ruhatár után mentünk be a küzdőtérre, és a hangosítópult elé álltunk, ahol a legjobb a hangzás.
Az előzenekar egy 2011 óta működő californiai női rock-duó, a Deap Vally volt (egy gitár és egy dob, de mindkét lány énekelt is). Energikusak voltak, és felettébb tetszett a zenei alap. A gitáros lány hangja kicsit hasonlított számomban élőben a The Pretty Reckless énekesnője, Taylor Momsen hangjára, bár bevallom, hogy még nem hallgattam bele a zenéjükbe, így lehet, hogy a stúdióhangzásuk egészen más. A hangosítás nem volt tökéletes, és kicsit visszhangzott eleinte az gitáros-vokalista lány, de ahogy telt meg a terem, ez egyre kevésbé volt zavaró, a végére szinte meg is szűnt a jelenség. Az aréna félig sem volt megtelve, amikor kezdtek, a koncertjük közben ment el még mindenki az utolsó sörökért, de fél 9 után már folyamatosan szállingóztak be az emberek, és telt meg a terem. A közönség egyébként láthatóan élvezte a zenét, de nem bontotta le a falakat a csaj duó. Az az est főfellépőjének volt a feladata.
20 perces átszerelés és kis csúszás után 21.15 körül óriási üdvrialgás közepette lépett színpadra az együttes. Flea-ék rövid jammelés után belecsaptak a közepébe a Can't Stop-pal, ami első dalnak szerintem remek választás volt, ezt követte a Dani California. Rendkívül energikusan indult a koncert, láthatóan Anthony-ék is élvezték a bulit.
Már az első dalnál feltűnt a kb 20x40 darab fénycsőből álló színpadi elem, ami majdnem a kiemelt állójegyes blokk végéig belógott a közönség fölé. Fantasztikus összhangban volt a zenével a fénycsövek mozgatása, óriásit dobott az egész produkción.
Nem meglepő módon több dal is elhangzott a The Getaway-ről, ezek közül a Dark Necessities, és a Go Robot nekem kimondottan tetszett, (utóbbit Anthony a táncoslábú rajongóinak ajánlotta, és ez valóban egy olyan dal volt, amire többen is önfeledt táncolásba kezdtünk), a többi dallal az új albumról még nem kerültünk túl közel egymáshoz. De nem maradtak hoppon azok sem, akik a régi slágerekben reménykedtek, hiszen azok közül is bőven hoztak nekünk, vegyük például a Scar Tissue-t, amit mind a ~12 ezer ember együtt énekelt a zenekarral, teljesen libabőrös lett tőle az ember lánya, vagy például a She’s only 18-t, aminek én kimondottan örültem, teljesen odavagyok az egész Stadium Arcadiumért, szerintem minden dala mestermű. Elhangzott a Me and My Friends is, amivel egészen a The Uplift Mofo Party Plan (1987) albumig nyúltak vissza, és ezzel a "kezdeti idők RHCP-je" hangzást hozó dallal az igazán régi rajongók szíve is megdobbant.
Számora a koncert (egyik) csúcspontja egy hosszasabb jammelés után következett a katartikus élményt nyújtó Californication-nel. Már az első akkord után lebegtem a föld felett, egészen leírhatatlan az érzés,amikor egy ilyen klasszikust hall az ember élőben. Teljes extázis volt, gyermekkorom élőben.Ezután szintén egy alapművet hallhattunk, a By the wayt. A dalt már az ülő szektorba jegyett váltott rajongók sem bírták felállás nélkül végighallgatni, az egész aréna teljesen megőrült a tombolós részre.
Ezután visszavonultak a backstage-be, de a többperces vastaps után természetesen visszatértek játszani még egy kicsit. (A koncerteken a visszatapsolós részeknél egészen el szoktam szontyolodni, mert tudom, hogyha visszajönnek, akkor is már csak néhány szám, és vége az egésznek.)
Amikor a zenekari tagok visszatértek a színpadra, és elkezdték játszani a Dreams of a Samurai-t a The Getaway-ről, őszintén szólva nem ugrottam ki a bőrömből, itt örültem volna, ha még néhány régebbi slágert hallhatok, de az új albumot jöttek népszerűsíteni, tehát nem volt meglepő a dolog. Az est zárásának a Give It Away-t kapta meg a közönség, aki láthatóan örült ennek. Már senki nem ült az arénában, mindenki önfeledten élvezte, amire éveket várt. A fényjátékok búcsúztatója az együttes logoja volt, amit a rengeteg fénycső adott ki együtt végső mintának, és még a koncert vége után is sokáig ott világított.
A koncert közben a zenekar tagjai többször ugratták egymást, Flea pedig még az elején megjegyezte, hogy már több napja itt vannak, és imádják a várost.
A Maggie után hagytak néhány percet Joshnak is, hogy kicsit megmutassa magát egy Beatles coverrel, ami nekem tetszett, (de nem mennék bele annál bővebben a teljesítményébe, hogy jó volt, mert akaratlanul is összehasonlítanám John Frusciante-val, ami nem helyénvaló, hiszen nem tud a helyébe lépni, és nem is szeretne, és ez így van jól, teljesen más karakterek).
Rendkívül jó élmény volt élőben is látni őket zenélni, bebizonyították, hogy nem csak a stúdióban tudnak maradandót alkotni. Minden jammelős résznél, vagy szimplán egy kiemelkedő gitár- vagy dobszólónál elámultam a zenészek profizmusán.
Az egyetlen igazán zavaró dolog a koncert közben az nem az együttesnek róható fel. Érdemes tudni, hogy utálom a crowd surf-öt, wall of death-t, pogót, minden ilyesmit, mert bár résztvenni benne biztos nagy adrenalinlöket az illetőknek, de én az ilyenekbe akaratomon kívül szoktam kerülni, és nem túl nagy élmény számomra. Félreértés ne essék, nem várom el egy koncerten, hogy hozzám se érjen egy lélek se, de ez kicsit más. Itt egy enyhébb, ámbár annál idegesítőbb koncert "viselkedés" volt jelen, mégpedig fiatal lányok ültek fiúk nyakába, hogy jobban lássanak. Ez pl. a Szigeten kevésbé zavaró, mint egy teltházas arénakoncerten, ahol viszonylag korlátozottak az ember lányának lehetőségei arra, hogy arrébb sétáljon 3 métert, hogy jobban lásson. Legalább 3 szám alatt rontották el az én szórakozásomat (legalábbis a látvány részét) másik kb 10 mögöttük álló emberével együtt. (Az egyik ilyen lány a zenekarnak háttal volt a fiú nyakában, és facebookon csetelt, ami számomra teljesen érthetetlen viselkedés egy koncert közben, but that's just me).
Mindent összevetve az elvárt szinten teljesítettek a fiúk, profi volt a látványvilág, az előadók pedig lendületesek és jókedvűek. Néhány klasszikust még szívesen meghallgattam volna, de nehéz szűk 2 órába belesűríteni 33 évet, plusz természetesen lehetetlen olyan setlistet összeállítani, ami mindenkinek tökéletes, ők mégis megpróbálták, az egészen régi daloktól kezdve játszottak az új albumig nagyon sok lemezről, tehát szinte biztos, hogy mindenkinek voltak olyan dalok, amikre azt mondhatta:"már csak emiatt érdemes volt eljönnöm".
A koncert óta csak Red Hot Chili Peppers szól nálam....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése